Fotó: Kelemen Lajos
A képtárbeli kiállítás azoknak is meglepetés lehet, akik, mint e sorok írója is, úgy gondolták, nagyjából ismerik az itt kiállító művészek zömének kiterjedt munkásságát, s mindenekfelett azt bizonyítja, hogy a klubban jó lehet a hangulat, kialakult az erős összetartó közösség, a fotósok figyelnek egymásra, noha igen különböző módon közelítik meg a témát, amely nagyon sokszor az arc, sokszor a szintén végtelen lehetőségeket rejtő emberi test, vagy a táj, a maga különös szépségével, melankóliájával, s van, amikor a romok egy letűnő időt idézve fel dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. Vegyük sorra — mindez természetesen nem névsorolvasás, mindenre és mindenkire sajnos adott terjedelemben nem térhetünk ki, de igyekszünk koncentrálni korunk szkizofrén távirati stílusában az érdekességekre és a különösségekre, a bizarrériákra és a szépségre.
Az arcok. Sánta István vagy Mózes László portréiról a háromszéki falu különös tragédiákat rejtő arcai köszönnek vissza, Kelemen Lajos kislányportéin megjelenik a derű, az öröm is. S igen kifejezők Antal Levente háromszéki életképei is, a nők, az öregemberek magányos világa.
A testek. Henning János gyönyörű aktjai bizonyítják, ha még kell bizonyítani, őt kifejezetten izgatják a női test rejtett titkai, megindító szépsége, új és új felfedezésekre képes. Hlavathy Károlyt, ciklussá összeálló fotográfiái tanúsága szerint, az egymásnak feszülő, mezítelen emberi testek rejtélye foglalkoztatja. Páll Antal egy balett jeleneteiből szervezi sorozatát, ő igen találóan macskatáncnak nevezi a képeken megjelenő gyönyörű női test bravúros képeit. Igen újszerű és érdekes Varga Teréz A maszkok titkai című ciklusa is, különösen a Kék lagúna, a Vörös és fekete, a Merengés és a Tükröm, tükröm. Ott merészen a festmény felé nyit.
Akárcsak a hazai táj rejtelmeit idéző Péter Hajnal Margit akvarellszerű, gyönyörű képei, a tavaszi nyíres például, a feltündöklő, rejtelmes erdőrészlet vagy Szebeni Mihály téli tava, téli fái s a fák a vörös ellenfényben. A fák különben mások fantáziáját is lenyűgözik, a Gáll Zsoltét például, hogy csak emlékeztessünk Csend című fotográfiájának csontvázra csupaszodó fájára, számomra akár Nemes Nagy Ágnes-illusztrációnak is felfogható, szinte előkényszeríti a verssorokat az emlékezetből! ,,Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak / Mozdíthatatlan függönyök. / Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe…"
Csata Zoltán: Tőzegeper
De a portrék, a női testek, a táj, az életképek mellett külön színfoltja a tárlatnak dr. Csata Zoltán növényeinek borzongatóan izgalmas sorozata. Ő megszállottan növényeket fotóz, Bábakalácsa vagy Foltos árvacsalánja, Tőzegeperje vagy Bojtorjánja már-már túlmutat önmagán, gyönyörű képein élni kezdenek a növények.
Hlavathy vallomásából idéznék búcsúzásul, hiszen a kiállítás képei igazolják és szavatolják szavainak igazságát: ,,A fotós, az átlagembertől eltérően, alkatilag fokozottan vizuális lény. Fényképezőgéppel jár és láttat. A camera obscura bűvöletében nem kegyelmez a tetten ért pillanatnak…"
