Már csak álmában füstölög ez a búbos kemence is álmaink falusi portájának hangulatát egymagában is maga körül hullámokban felénk árasztó képességével, amely felidézi a némi falusi hajszálgyökerekkel még az idő mélyébe kapaszkodó emberi lényben a kemence búbos hajlatához hasonló, piros héjú, levert héjú kenyér illatát.
És a ropogósra pirult kenyér-madár ízét is, amelyet anyánk-nagyanyánk a tekenyő vakarékából serített kenyértészta-hurkából vetett karikából alakított ki úgy, hogy a tésztatekerékből nyakát nyújtva kikukkintó darabkán ujjbeggyel csípett egyet, ebből született meg a madár csőre, egy másik csippentéssel a farkát alakította olyanra, hogy madarunk farokkormányával felénk repülhessen a kemence meleg fészkéből.
Jólesően bizsergető érzés tapasztalni, hogy falvainkban még itt-ott relikviaként őrzik ezeket a régi idők kemencemelegére és -illatára emlékeztető építményeket. Akkor is, ha már nem szolgálnak sütőkemenceként, de az építmény szádánál alkalmas hely kínálkozik a rácsos rostély számára, hogy arról a jó bükkfaszénre csepegjen a nyakkaraj zsírja, és bennünk azt a képzetet keltse, hogy újra él, füstöl a kemence. Él, akkor is, ha a benti tüze már rég kialudt, és csak csórékolbász hempereg a rostélyon, és szezon idején gomba szalonnazsírja cseppen a pirított kenyér karajára.
Nosztalgiakemencék ezek, s aki sültjük ízét érzékelte, vigyáz rájuk, mint a család lelki melegséget sugárzó öregeire.
