Itt még, úgy látszik, ijedséget idézett elő jövetelünk. Nem voltak olyan felszabadultak az emberek, mint utunk előbbi szakaszán. Rosszat sejtetően lassan beborult az ég is. A hegyek szerpentinútjain baljósan mutatta sötétjét az erdő. Egy egyenes szakasznál fekete macska futott el kabinunk előtt. Meg akartam jegyezni mindezt Péternek, annak ellenére, hogy nem vagyok babonás, de nem tettem. Ő sem hozta szóba, nem vettünk tudomást minderről. Egy vasúti átjárónál olyan lyukakon mentünk át, hiába lassított, a zökkenéskor majd kivertük a kabin plafonját. Fáztunk, mert fűtésünk elromlott. Összekuporodva ültem, amikor Brassó előtt úgy nyolc kilométerre Péter megállt, valami nem tetszett neki. A fülkéből láttam, ahogyan homloka fölé lökte sapkáját, majd az égre nézett, és nagyot legyintett kezével.

— Ömlik a hűtővizünk, a rohadt életbe — sziszegte.

Vastagon sáros kabinunkat előrebuktattuk, összedőlt benne mindenünk, ami volt, de forró volt a vízpumpa körüli szerkezet, nem lehetett hozzányúlni. Röpke pillanatok alatt teherkocsik, személyautók, traktorok egész tömege vett bennünket körül. Mindenki arra intett, Isten ments, hogy itt maradjunk sötétedéskor. Még éjszaka a városban összetűzések voltak, mondogatták. Segítséget ígértek, meg azt, hogy Brassóban majd megjavítják. Vontatni akartak bennünket, csak mielőbb innen el. Mi kötöttük az ebet a karóhoz, hogy akárhogy Sepsiszentgyörgyre kell este eljutnunk. Borzasztó lelkiállapotban voltunk, csak az enyhített ezen, amikor körbeálltak, és védelmeztek bennünket. Abban maradtunk, hogy hoznak vizet, és megpróbálunk elindulni, majd útközben újra fel kell tölteni. Sürgés-forgás volt körülöttünk. Megérkezett a víz, indulhattunk. Egy közelítő úton Botfalu felé mentünk. Eddigre már eléggé lefagyott a szemetelő hó. Sötétség és tétovaság uralkodott rajtunk. Falvakban fegyveresek igazoltattak, és jött ismét a szakadékokkal övezett erdő. Teljes sötétség volt. Viszontagságos perceinkben meg sem fordult a fejünkben, hogy az előbb említették, Brassóból a szekusok felhúzódtak az erdőbe. Egy munkaszolgálatos, idősnek tűnő katona ült fülkénkbe, akit menet közben vettünk föl szinte átfagyott állapotban, bátorított bennünket.

Menjetek csak neki, ne féljetek, mutatott egy szűk kis korlát nélküli hídra. Mi mentünk, alattunk sejteni lehetett a tátongó szakadékot. Péter megkérdezte: Kb. hány tonnát bír ki ez a híd? A katona nagyot akart mondani: hát úgy 13—14 tonnát.

— Ja, akkor rendben van, bátyám, mi most vagy 25 tonnával jövünk.

Sötétség, várakozás. Hol is van az a Sepsiszentgyörgy? Jaj, Istenem, csak már ott lennénk. Szerencsénkre a munkaszolgálatos mondta a magáét, elterelve figyelmünket a veszélyről. Ő ott volt Bukarestben, amikor a nagy mészárlás volt. Őket bezárták, nem volt fegyverük. Elmesélte, hogy annak idején értesítést kaptak a gyárban: két nap munkaszolgálatra kell jelentkezni. Menni kellett. Építkezéshez, mezőgazdasági munkára, az soha nem volt érdekes, hogy a munkahelyen szükség lenne rájuk. Hatalmas tartalékos állomány volt így kiépítve. Jaj, talán ennek is vége lesz — sóhajtotta.

A városba érve

Végre beérkeztünk. A nagyáruház közelébe beszéltem meg a randevút Sylvester Lajossal, aki a sepsiszentgyörgyi demokraták szövetségének elnöke, újságíró, volt színigazgató. Igen ám, de később kiderült, hogy ők dél körül vártak bennünket. Telefonálgatni kezdtem a polícia telefonján. Megtudtam, hogy elénk jöttek katonasággal, de nem onnan, ahonnan mi érkeztünk, hanem Csíkszereda felé, a főúton. Csak álltunk hullafáradtan, és tán nem is tudtuk, mi történik körülöttünk.

Újra megrohantak bennünket az emberek, a szerelvény tartalmát mindenki szerette volna minél előbb lepakolni. Ebben a zűrzavarban megkötöttem magamat. ,,Én csak annak vagyok hajlandó a szállítmányt átadni, akivel megbeszéltem!" Így a kórház autóján katonai kísérettel elvittek az ideiglenes tanács elnökéhez, a volt pártházba. Néma sötétség, csak a katonák és saját lépteim hangja visszhangzott. Szétdúlt folyosók mutatták az előző napok eseményeit. Nagy teremben fogadott Orbán Árpád, az elnök. Kezet szorított, s csak annyit mondott: Na hát, a Dunántúlról?!

Most, ahogy meghallottam szülőföldem nevét, elszorult a szívem. Nagyon távolinak tűnt a viszontlátás.

Később a szállítmány a kórházhoz került, a gyógyszert azonnal pakolni kezdték. Meleg ételt, tüzes pálinkát kaptunk. Hamar megtelt a kis szoba, ahol ismét vita volt a lepakolásról, meg végre szó esett a kocsi megjavíttatásáról. Mindenki tüsténkedett ügyünkben. De végül a vízpumpa megjavítását reggelre halasztottuk.

Sikerült még ezen az estén eljutnom a Háromszék című megyei magyar újság szerkesztőségébe, ahol lázas élet volt még kora éjszaka is. Jó volt a kollégák közelében lennem. Az újságírók Magyari Lajos főszerkesztő szobájában jöttek össze fogadásomra. Meghallgattak türelemmel, és döntöttek. A gyógyszert a kórházba, a ruhaneműt majd megszervezik, hogy a falvakba eljusson, az élelem egy részét Sepsiszentgyörgyön kell szétosztani.

Itt éreztem magam biztonságban. A barátság és együttérzés melege hatott át. Még azon az éjszakán Sylvester Lajosék lakásán forradalmi hangulat fogadott. Telefonok csörögtek percenként. Lajos utasításokat adott, kért egy kis türelmet, magyarázta, hogy mi a másnapi legfontosabb teendőnk. A fiatalok, a család tagjai is természetesen égtek a tennivalóktól. A feleség foglalkozása tanárnő, most ő volt az, aki a lelket tartotta itt mindenkiben.

Forró fürdőbe dugtak. Hát mit mondjak, azt hittem, ez itt a mennyország. Később felélénkültem én is, a tüzes pálinka megoldotta Brassó előtt elvesztett nyelvemet. Reggel ötig váltottuk a világot, nem törődve az idővel, nem gondolva a következő napok megpróbáltatásaira.

Még mindig a várakozás

Másnap a szerkesztőség nyüzsgő folyosóján éltem át az aznap izgalmait.

A fiatalok puccsot akarnak! Már megint a ,,hőbörgők" tartanak nagygyűlést. Oda kell mennünk csillapítani őket. Nem értik meg, hogy az elnökre szükség van ebben a helyzetben: hallottam az újságírók egymás felé csattogó szavait.

Lementem. Péter, a pilóta már javíttatta valahol a kocsinkat. Megbeszéltük, hogy rövidesen jön. Már délfelé járt az idő, nem jött. Katonák őrizték a tornacsarnokban lerakott élelmet. Várták a székelyudvarhelyieket, akikkel sikerült közben felvennem a kapcsolatot, hogy a 25 mázsa lisztet, amelyet a veszprémi malomipar küldött, elszállítják majd.

Majd Farkas Árpád ismert költő lakásába mentünk. Ott is felfokozott hangulatú beszélgetés közepébe cseppentem. Könnyes szemmel átölelt.

— Arra nincsenek szavak, amit ti most tettetek — súgta a fülembe.

Jó volt együtt lenni, együtt gondolkodni, hinni a jövőben.

Talán utunkon először — később — ideges lettem, mert még mindig nem tudtam semmit pilótánkról. Itt, még Sepsiben, tegnap az állomást akarták felrobbantani. Mi lehet vele? Most már délután van, és reggel elindulunk. Tamással, a szerkesztőségi grafikussal egy rozoga kocsiba ültünk, elindultunk a szerelőműhelybe. Hosszú érdeklődés után tudtam meg, hogy most már a benzinkútnál van, tankol, és jön azonnal.

Lerogytam a szerkesztőségben egy székre, és bambán hallgattam Gajzágó Marci elbeszélését, hogy hogyan is foglalták el itt a szekuritátét.

— Fantasztikus volt. Megérted? Körbefogták az emberek teherautókkal a szekuritáté épületét úgy, hogy összeértek a kocsik. A vezetőség, a parancsnok akkor már elszökött, a többiek fegyverrel álltak a tömeggel szemben, mindenre elszántan. Az emberek közeledtek, átmásztak az autók alatt, és elindultak az épület felé. Vérfürdő lett volna. Szerencsére még bentről nem lőttek. Átrohantam a volt pártházba, próbálkoztam telefonálni a szekusoknak. Sikerült. Be voltak ijedve, mert már a nép döntögette az ajtót. Aztán egy nagydarab székellyel pillanatok alatt keresztülverekedtük magunkat a tömegen, úgy tízen még velünk tartottak, eléálltunk a népnek. Jaj, ha betörik az ajtót, a patkányok vérfürdőt rendeztek volna. Így sikerült megadásra rávenni őket.

Ködbe vesztek végső szavai: elbólintottam a fotelban. Arra lettem figyelmes, hogy egy kolléganő hangos előadást tartott arról: most lőttek agyon egy magyart, aki a segélyszállítmányon a sofőr mellett ült. Erre felugrottam, ő még nem tudta, ki vagyok, csak annyit motyogtam: Én is ott ülök. Tényleg igaz?

Ő elszörnyedt, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, a szállítmánnyal. Azonnal telefonált a kórházba, és fél óra múlva jött a hír, hogy mindez pár nappal ezelőtt volt. Úgy-ahogy megnyugodtam. Tétova léptekkel lementem az utcára, ahol már nagy pelyhekben hullott a hó. A távolban feltűnt kamionunk, Péterrel az ülésen. Már fél négy volt, december 29-én délután. A pilóta egyértelműen közölte velem, nem evett még egy falatot sem, és sötétben még egyszer nem hajlandó hegyek közé menni. Mindenki igazat adott neki, én szerettem volna még az est folyamán bejutni Marosvásárhelyre, de belenyugodtam a döntésbe.

Hazafelé

Másnap 6 órakor, ahogy elindultam a kamionhoz, már vagy húszcentis hó volt a városban.

— No, még csak ez hiányzott — üdvözölt útitársam. — Hát igen, az az átkozott fekete macska — morogtam bajuszom alatt. Integetés, kézrázás, könnyes szemek. A volt milícia — ma már polícia — autója elöl, mi utána. Körülöttünk minden fehérben. Egy kanyar után a reggeli sötétben észrevétlen bukkant elénk egy alacsony betonhíd kísérteties pillérje.

— Atyaisten — horkant fel Péter, s már be is csúsztunk az alacsony híd alá. Csak az ő rutinjának volt köszönhető, hogy nem törtük össze a tetőnket. A forgalom azonnal leállt, a hóesésből emberáradat tartott felénk. Mindenki kiabált, szorgoskodott. Valahonnan homok is került elő, ki kézben, ki lapáttal hordta alánk. A rozzant buszokból kikászálódtak az emberek, húzták-vonták üres, de így is súlyos, pótkocsis kamionunkat. Azt a segítőkészséget, amit itt tapasztaltam, még életemben nem éreztem. Körülbelül egy óra múlva kihúztak bennünket, forgolódtunk egy kicsit, és mentünk egy másik, a városból kivezető útra. Sylvester Lajos is ott toporgott az integető tömeg között, kucsmáját emelve, őszülő szakállát teljesen fehérre festette a ránehezedő hó. Nem mehetünk a botfalusi cukorgyár felé — mondták az előttünk haladó rendőrök. Nem kérdeztünk semmit, most már tudtuk, hogy itt ilyenkor nem szabad kérdezni. Egy hegyi falu, Hidvég közelében már 40—50 centis hó fogadott. S egy mélabús, hatalmas sötétzöld fenyő lábánál landoltunk, majd beleborultunk az árokba. Félcipőben, a hóba süppedve álltam szótlanul.

Segítőkész kezek

Elindult az áradat felénk, emberek az erdő felől, a házakból és isten tudja, honnan. Traktorok próbálkoztak, rángatták kocsinkat, mindhiába. Láncok kerültek elő, majd valakik kerekeinkre rakták, úgyhogy pilótánk hozzá sem fért. A fotógépem is felmondta a szolgálatot, fázott. Egy öreg székely állt mellettem a hóba gyökerezve, és felém fordult:

— Megfogja majd magukat a Bogáti erdő, s mutatott a nagy hegyek felé.

De hisz már itt is fogva vagyunk — gondoltam. No végre egy orosz gyártmányú monstrum kikapott bennünket az árokból. Körülöttünk birkanyáj ballagott hóba süppedve, lehorgasztott fejjel. Talán most ők is együtt éreztek velünk. Székely falvak látványa volt a gyógyír, s bizakodva olvasgattuk a házak faláról az évszámokat: 1849, 1864, 1892. Érdekes, 1945 utánról csak elvétve láttunk.