Rátót. Az Úr valamelyik esztendeje. Tél van. Nehéz idők járnak, nehéz gépek szórnak csicsonkagátló morzsát a hófedte utakra, nehézfejű székelyek váltják a világot, kis csoportokban — aprópénzre. Mint házak kéményéről aláomló füst, úgy szállja meg a bizalmatlanság fanyar szaga az utcákat, kapualjakba húzódva vonja keblére a hólapátok végén lógó emberszabású lényeket. Olykor, egy-egy hóba vájt alagút végén kibukva, dühös pillantást vetnek a minden szögletből felsejlő faluházára, baljósan kiköpnek, általában dél felé sercintve egy hegyeset, majd visszafordulnak alagútjaikba. Varjak raja rebben a sercenésre, de lassan visszarendeződik a fekete felhő a park fáira.
A faluházán cégér. Nem a jó bort jelzi, talán lőrét itattak a kupaktanács albírájával és (tábla-)állítólag a szebbik-jobbik részével, de ezt már csak a bölcs Hakmóni ha el tudná dönteni. Na meg a mindent jobban tudó krónikások. A jövőről, az örök bölcsről nem is beszélve. Ezt a lőrekészítő ivadékok kalodájának szánt cégért ingatja a Nemere hol arra, hol erre.
Bent a tanácstalanság az úr. Púpos a padló az alá söpört döntésektől, rojtos a szebbik-jobbik rész csizmaszára a rá mért tenyércsapásoktól, a mestergerendáról megfáradt fürtökben lóg alá a csípős szóhagymák lila füzére. Hej, hol vannak azok a szép pillanatok, amikor még a tisztelt kupaktanács sorban ülte meg a csikótojásnak határozat révén kinevezett tököt, amikor még közösen mutogattak a lúdvérc képébe bújt sárkánygyíkra? Bizony, lemosta azokat a Debren gátkerülő vize. Hord, horda, hordalék. Unott kezek vájnak odvas fogakba, a soros faluatya által szétloccsantott ölő igék romlott hússzilánkjait kerítik éppen. A lőreivók vezére, a falu lelkésze idegesen dobja hátra magát terembe cipelt szószékében. Az összecsukható, ülőkével ellátott igemondató szerkezet csak vasárnaponként vándorol vissza a falu templomába, hét közben ott szószékel a faluházán. Állítólag a szóbőség kiapadhatatlan forrása, a falábú harangozó szerint csodálatosabb, mint Kempelen sakkautomatája, uralója helyett is beszél. Még angyali orgonaszó is hallszik olyankor. Mondják a tudók. Nem is akárhogy. Az ispánné is sírva szaggatja meg pendelyét, ha csak felidézi azokat a hangokat, persze titokban, az éléskamra takarásában.
Az atyák általában gondterhelten ülnek, gyanakvóan méregetik egymást, éberen keresik egymásban a különbözőséget, a másság parányi gyökérgumóját. Rá is véltek találni, a tücsökfélék a hangyafélék csendes ténykedésében, a hangyafélék pedig a tücsökfélék zajos alig-tevésében látják a genetikai kódkülönbség mélyen rothadó okát. A hangyaféle főbíró az egyik legfőbb célpont, őt szemmel verik, megigézik, kuruzsolják — még meg is „csináltatták" egyszer a faluvégi jósnővel, s mégsem törte nyakát, hogy az ördög dobolna a hátán indulót. Amióta hangyaként görgeti maga előtt a faluba hozott morzsákat, érckakast veret a fonó tetejére, fülszámot a jószágra, és olykor huszonötöt az albíróra, nézni sem bírják pirospozsgás orcáját. Titokban csodálják, enyhén irigylik is kitartását, sűrűsödő barkóját és aranyláncon csüngő zsebóráját, az előtte olykor megemelt kalapokat és hátrább tolt főkötőket, azonban a lelkek mélyén pislákoló érzést konok dühük epefakasztó hamuja borítja. Nem úgy a hangyásak. Annyira elbűvölte őket a bíró előtt huncutkásan hátratolt főkötők látványa, hogy képesek eltűrni még azt is, hogy a szüreti bálon elsőnek nyissa meg a táncot, ne adj’ isten, községet faragjon Rátótból. Ekképpen alakult, hogy az egy főre eső tücsökhegedű-szólamok száma fordítottan arányos az egy csapatra eső határozatok számával, a falu bölcsei pedig olykor, a dac szembecsapó füstjétől vakítva, saját kezdeményezéseik ellen szavaznak.
Szóval, gondteher. Tengernyi. Juhokat vásárolna a bíró, hogy bővüljön a falu nyája.
— Nem lehet — csattan a konok válasz. — Mi láttuk azokat a juhokat. Az egyik gyapjas jószág szürke bundasapkát viselt, és kutyaként emelte a hátsó lábát.
— Nem juh volt az, hanem farkas! — így a másik. — Báránybőrben!
— Nem kell! Jó az nekünk, ami van, nem kell nekünk trójai fajuh! — rúgta ki maga alól a széket a harmadik. — S dögöljön meg a bíró kecskéje is, lehetőleg máma még!
Egyre hangosodó moraj vezette fel az elszabaduló indulatok poklát. Az aznapra kitűzött százhetvenkét kupaktanácsi határozattervezetből egyet sem tudtak érdemben megvitatni, de sikerült a jegyzőt megüttetni a gutával. Ott tátogott hátravetett fejjel, majd lassan elcsúszott, és a padlóra döndült. Mintha elvágták volna a szóözönt. Mindenki dermedten nézett abba az irányba, a juhkarámot szegélyező kövek fölöttébb haszontalan voltát és előállítási folyamatuk műhelytitkát boncoló falulelkész összekulcsolta kezét, majd óvatosan ráereszkedett az időközben előkerült újabb csikótojásra.
A hóalagút végén kibukkanók szomorúan néztek a faluháza világos ablakaira, majd hosszan, sercentve újra kiköptek. Talán sóhajtottak is. De ez már egy újabb krónika anyagát képezi.
A valósággal való mindennemű hasonlóság a véletlen műve. Aki mégis magára ismerne, az téved. Aki tévedve is konokul magára ismer, az intsen rátóti rokonainak.
