Manapság gyakran rokkantja csontritkulás a majmok rendjéből kiemelkedő, az egyenes tartás felé igazodó emberszabású lény gerincét, s a magyar ember adott szava sem mindenki esetében kontraktus immár, sőt, a megszegett szónak mintha nőne az értéke. Ezeket a jelenségeket marékra fogva érezhetjük tenyerünkben, amit megfogtunk: a politikai szédelgést, amely átszövi, mint rákos sejtburjánzás az egész szervezetet.
Különösen a politikában, de a mindennapi életben is ez az ellentmondás vezet, illetve ez termeli újra a konfliktusos helyzeteket.
A régi erkölcsi rend normáihoz ösztönösen és tudatosan igazodó ember nehezen viseli el a politikai köpönyegforgatást, egyszerű szókincsvizsgálat is alátámasztja, hogy miként utasítja el a véleményét, mint a gatyáját cserélgető egyedeket, a szájából ülepet csináló példányokat, a szószegő lecspocsságot, és hogy valamennyire finomítsunk a minősítéseken: mennyire nem tudja megemészteni a hintapolitikát.
Pedig a politikai élet egészét ezek az átkok sújtják, és ezek is emésztik el. Hiába gyártanak bizonyos politikusok elméletet abból, hogy a politika, az más, a politika a kompromisszumok „tudománya", a „húzd meg, ereszd meg" művészete, a térségünkben megszokott erkölcsi rendben nevelkedett ember erre nem vevő, ezt nem veszi be.
A legtöbb konfliktus az úgymond demokratikus választások révén magunk közül kiemelt ilyen-olyan elöljárók és a köznép között ebből az ellentétből buggyan elő.
A közelmúlt eseményei közül szemelgetve a közvélemény számára ilyen megemészthetetlen manőver volt az államelnök-választás első fordulójában a Geoană mellett való lecövekelés. Egyszerűen azért, mert a jelölt személye nem csak a maga adottságaival és tulajdonságaival azonosítható, nem, mert pártja élén menetelve húzza magával az egész posztkommunista bagázst, a húsz esztendővel ezelőtti népfelkelésre rátelepített puccs országot és népét félrevezető ódiumát, a bányászjárásokat, a tulajdon-visszaszolgáltatások körüli teklimeklizést, a hatalomátmentés egészét, amelynek bűzét-koszát nem lehet egyik napról a másikra a szociáldemokrácia értékeinek folytonos gargarizálásával fényesíteni.
Ezt a ballépést aztán részben helyrebillentette a választási eredmények kihirdetése után a másik „pártcsapatba" való átigazolás. Ez a pártcsalád ugyanis, legalábbis európai szinten, a néppártokat próbálja együtt tartani, amelyek közé a kisebbségek érdekképviseletei a dolgok természeténél fogva tartoznak.
Persze, e pártpálfordulás után is megmaradt a közemberben az ide-oda loccsanás rossz szájíze, annak ellenére, hogy a dekoncentrált hatalomból való részesedésből a legnagyobb szeletet minden kétséget kizáróan ezzel a lépéssel lehetett megszerezni. Igen ám, de a belső és külső — illetve oldalsó — ellenzék/ellenség ezeknek az erkölcsi vészfékeknek a fogantyúit húzza meg: íme, ismét egy köpönyegforgató árulás. És ezeket a fúvószenei futamokat megspékelik aztán mindenféle ostobasággal. Azzal például, mintha a hatalomért való küzdelem csak a konc, a húsosfazék körüli ácsingózás, potyalesés lenne, és nem az érdekképviselet érvényesítésének fontos eszköze. Persze, a hatalomért való küzdelem személyi és csoportkötődésű is lehet, amikor ennek megszerzése a fő cél. Egyébként minden választás a legalsóbb szintektől a legmagasabb közméltóságig a hatalom megszerzéséért folytatott harc becses és becstelen eszközökkel egyaránt.
A tanulság: a politikai szédelgést nehezen fogadja el a magunkfajta ember, még akkor is, ha ez eredménnyel jár. A politikai szédelgésnek vannak az országhatáron túlterjeszkedő dimenziói is. Friss példa rá, hogy az RMDSZ nagyszabású kolozsvári ünnepségén a magyarországi politikai pártok képviseletének félforcsokúsága mennyire irritálta az erdélyi magyar közvéleményt, bármilyen ok-okozati összefüggések következménye is az, hogy a Fidesz, amellyel egy európai néppárti csoportba tartozunk, tulajdonképpen nem küldött képviselőt, a magát a népszerűség és a támogatottság mélypontja felé aláküzdő MSZP és a politikai szédelgés történelmi példáival önmagát túllicitáló MDF viszont otthon érezte magát.
