Az ősz meg a tél, az áradás meg a jég előidézi a katasztrófát. A malom megsemmisül. A fiatal molnár, Michael Zillich, a nagyapám koldusbotra jut. Mindez külön lapon, mintha egy készülő önéletrajz vázlata volna. A kommunisták minden lehető alkalommal önéletrajzot követeltek az emberektől. Vájkáltak a múltjukban, megpróbálták kideríteni a származásukat. Mintha úgy kiismerhették volna őket.

A családfát tanúsító okirat a harmincas évekből való, amikor mindenki meg akart bizonyosodni a maga makulátlan német származásáról, jóllehet ennek a bizonyosságnak egyetlen érdemleges következménye volt: az, hogy az illetőt bármikor besorozhatták a Waffen-SS-be. A kollektív bűnösség. Akkortájt tartotta Michelbach a maga szónoklatait, nemzettestvérnek szólítva a fiatalokat. Az ereikben csörgedező jó német szónokolt, beszélt nekik, hogy erről tesz bizonyságot a családfát tanúsító okirat, meg hogy ez egyszersmind morális kötelességet is ró rájuk a faji higiéniát illetően. Így szónokolt Michelbach, a fiatalok meg hallgatták.

A Német Férfiegylet fáklyás felvonulást tartott. Játszadoztak. Háborúsdit játszottak, mígnem aztán egyszerre csak tényleg ott találták magukat a háború kellős közepén. Önként és dalolva, állítólag. Aki nem állt be a sorba, aki nem érzett magában elegendő lelkesedést a Führer iránt, annak a házát záptojással dobálta meg a Német Ifjúság.

A családfát tanúsító okirat a XIX. század elejéig megy vissza, nem egészen a bevándorlásig, hanem csak a bevándorlók után következő második vagy harmadik nemzedékig. Ez az úgynevezett kis árja-igazolás. Vagyis a családfának nincsen kezdete. Nem derül ki belőle, honnét is származott el a családunk. A falu története meg az anyakönyvek alapján megfogalmazható ugyan egy-két feltételezés, de nem tudni semmi pontosat. Apám később tovább folytatta ezt a családfát, hozzátoldotta a háború utáni nemzedékeket. A halottakat meg az élőket. Ezzel akaratlanul is nagy segítségemre volt abban, hogy végül elismerjenek kitelepültnek. Vagyis németnek. Most rajtam volna hát a sor, hogy kiegészítsem az adatokat. De ugyan kinek? És főként mi végre?

Meglelem apám papírjai között azt a levelezést is, amelyet a román hadsereg archívumával folytatott a ,,forradalom"-nak nevezett fordulat után. Az archívum azt állítja ebben a levelezésben, hogy Karlt 1943-ban átsorolták a német Wehrmacht állományába. Ez persze szemenszedett hazugság, és megint egy újabb sértés. Tehát meghamisítják az aktákat a hadsereg archívumában.

Látom magam előtt az apámat, hallom, ahogy mesél. Arról, hogyan deportálták Oroszországba 1945-ben a román hadseregből. Ez a hadsereg valószínűleg nem merte magára vállalni a deportálása miatt viselt felelősséget. Apám úgy beszél hozzám, mintha bizonygatni akarna valamit. Fel-alá járkál szakadatlanul.

Be van kapcsolva a tévé, és másról sincsen benne szó, csakis politikáról. Kizárólag politikáról. Hogy valakik körmükszakadtáig harcolnak a hatalomért.

Bukarestben éppen most váltják le a törzsfőnököket. Nem úgy, mint máskor, nem álszenteskedve, nem. Ezúttal nagyban zajlik a törzsfőnökváltás. A falubeliek napokig nem dolgoznak. A fiatalok a TSZ egyik nyitott teherautóján járkálnak fel-alá a faluban, lengetik a zászlót. Kivágták a közepéből a kommunisták címerét. Ahogy a tévében látták. Áthajtanak a falun, le a folyópartra. Azt mondják, most ők a forradalmárok. Lehajtanak a folyópartra, aztán megint vissza a faluba. Ez a forradalom. A folyóparton letartóztatják a kis Georgot. Arról faggatják, hová lett vajon a kivándoroltak pénze. Beviszik Temesvárra, a laktanyába. Aztán kijön egypár ember Temesvárról, házkutatást tartanak a kis Georgnál.

A tévében megmutatják a nagyfőnököt meg a cafkáját. Ezzel a kettővel tényleg nem sokat teketóriáznak. Egyik este mindenki a tévé előtt ül, és arra vár, hogy levetítsék végre a videót. Erre vár az egész falu, az egész ország. Mindenki látni akarja a kivégzésüket, a forradalom bizonyítékát. Mintha csakis arról szólna a dolog, hogy hulljanak a fejek. Hogy valójában nemcsak erről szól, arra majd csak később döbbennek rá. Amikor semmire nem mennek az egésszel. Semmire az égadta világon.

Látom magam előtt az apámat. Hallom a hangját. Ez az első látogatásom a diktatúra bukása óta. Január van, pár napot töltök csak otthon. Telepakoltam a csomagtartót élelmiszerrel meg ruhákkal. Hogy túléljék a fordulat okozta káoszt. Hallgatom apámat. Arról beszél, hogyan deportálták 1945 telén. Most már jobban odafigyelek rá, mint azelőtt. Úgy mesél az élményeiről, mintha végrendelkezne. Ülünk a tisztaszobában, a kályha mellett. Az utcán felbukkanó férfiak tűzifát cipelnek a hátukon.

1945. január 29-én — kezd bele apám — fogdába zártak a kaszárnyában, Călăraşi-on. Azt mondták: ,,Sajnáljuk, de hát a parancs, az parancs." Volt ott a fogdában egypár matróz, azok kíváncsian méregettek, de az ügyeletes tiszt rájuk szólt: ,,A bajtárs nem követett el semmit. Csak német, úgyhogy holnap átadjuk az oroszoknak." Körbenéztem, leültem egy ládára, megnéztem az órámat. Az ügyeletes visszajött, átvitt egy üres szobába, abban volt legalább egy priccs. Hiszen nem követtem el semmit. Aztán behozott mellém még egy másik, erdélyi katonát is. Az ajtó elé őrt állítottak. Öt éve, két hónapja és tizenegy napja szolgáltam akkor a román hadseregben.

Reggel hatkor visszavittek bennünket a fogdába, hogy úgy tűnjön, ott töltöttük az éjszakát. Hétkor bejött egy román bajtárs, hozott egy kanna kávét. Nem értette, mit keresek a fogdában.

Kivittek bennünket az udvarra. Abban a percben lépett be az őrnagy a laktanya kapuján. Amikor meglátta, hogy még egyenruhában vagyunk, jó román szokás szerint káromkodni kezdett. Szidta mindenkinek az anyját meg az Istenét. Át kellett öltöznünk civilbe.

Ingre-gatyára vetkőztettek, az egyenruhámat le kellett adnom a rovancslista szerint. Akkor aztán rám adtak valami göncöt abból a készletből, amit a zsidóktól szedtek el annak idején. Kaptam egy barna gyapjúnadrágot, egy zöld gyapjúzakót meg egy női kabátot.

Behoztak mellénk még egy német házaspárt, a férfi tisztjelölt volt. Bevittek bennünket a parancsnoki irodába. Ott már várt ránk egy orosz, és feltett egypár kérdést. Rájött, hogy az asszony lengyel, és azt mondta, őt nem szabad deportálni. Csakhogy a nő ragaszkodott hozzá, hogy együtt maradhasson a férjével. Hosszas vita után írásos nyilatkozatot kellett tennie arról, hogy ragaszkodik az oroszországi munkához. Azt, aki az orosznak tolmácsolt, jól ismertem. Ő meg úgy tett, minta még soha azelőtt nem látott volna.

Kaptunk egy váltás fehérneműt meg tíznapi hideg élelmet. Az egyik tiszt a kezembe nyomott egy kucsmát meg egy pár kesztyűt. Végül a tisztek rangsorrendben felsorakoztak a folyosón, hogy kézszorítással elbúcsúztassanak bennünket.

Két limuzinnal vittek ki bennünket Ciulniţába, a pályaudvarra. Ott már valamivel szigorúbb volt az őrség. Aki meglátott bennünket, azt gondolhatta, foglyok vagy fasiszták vagyunk, és azért visznek bennünket a Szovjetunióba, hogy agyonlőjenek.

Már a vonaton ültünk, amikor az orosz kísérőnk kinyitotta a tarisznyáját, előhúzott belőle egy rúd szalámit, és a bicskájával mindegyikünknek levágott belőle egy-egy darabot. A többiek sugdosni kezdtek, hogy talán mégiscsak jó emberek az oroszok. Mi meg csak hallgattunk.

Brăilában átadtak bennünket az orosz helyőrség-parancsnokságnak. A helyőrség-parancsnokot Wienernek hívták. A maga iskolás németségével azt mondta, dolgozni visznek bennünket a Szovjetunióba, és jó sorunk lesz, csak dolgozzunk rendesen. A lengyel nőt, Alt asszonyt ellenben mindenáron haza akarta küldeni. Hosszan elbeszélgetett vele, az asszony azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a férjével maradhasson, osztozni akart a sorsában. Elvezettek bennünket. Teherautóra szálltunk, megint kivittek bennünket a pályaudvarra. Iaşi-ba kerültünk.

A iaşi-i gyűjtőtábor eredetileg valami főiskolai épület volt. Amikor megérkeztünk, ketten voltak ott összesen. Egy első emeleti sarokszobában pakoltunk le, onnét jól beláttuk az egész utcát. Másnap újabb transzport érkezett: mindenféle emberek, vegyesen.

Hans Kleinnek, a barátomnak egyetlen fillér sem volt a zsebében, viszont jól tudott kártyázni. Nekem volt még valami pénzem, adtam hát neki kölcsön. Egykettőre összehozott egy kártyapartit, és utána megint volt pénze. Persze éjszaka, mert a kártyázást tiltották.

Egyik transzport érkezett a másik után, amíg csak meg nem telt a tábor. Voltak olyanok is, akik nagy csomaggal jöttek, köztük egy órásmester a két lányával. Az egész műhelyét magával cipelte egy hatalmas ládában. Kolozsvárról való volt. A lányai igen rossz bőrben voltak, mindjárt az jutott eszembe, vajon hogyan fognak ezek a szerencsétlenek dolgozni Oroszországban. Rossz bőrben volt persze maga az órásmester is. Reméltem, hogy a mestersége révén azért talán majd csak elboldogul valahogy.

Ez az órásmester makulátlan németet beszélt, mégpedig igen sokat, és azt állította, nem vihetnek bennünket Oroszországba, mert az amerikaiak nem engedik. Már hogyne engedték volna! (...)

*Richard Wagner: Ingóságok. Regény. Fordította Kurdy Imre. Az utószót írta Balogh F. András. A borítót Hajdú Áron tervezte, Márton Árpád grafikájának felhasználásával. Bookart, 2009.