Hétfő reggel a szokásos hétköznapi program. Ha nem lennének az ilyen apróságok, hogy az egész hivatásos állomány benn aludt, meg hogy az egész személyzet, beleértve a kiskatonákat is. Fegyverrel s hozzávaló munícióval. Az jutott eszembe, mennyi idő van hátra az első komolyabb balesetig. A kiskatonák tömegesen képzetlenek. Valamikor szeptember második felében öltöztek mundérba, és rögtön mezőgazdasági munkára vitték. Ennek szép hosszú évekre visszamenő hagyományai voltak. Vicc is forgott róla, hogy mi is a parasztság? Hát egy kiveszőfélben levő társadalmi osztály, amely hébe-hóba segíti a diákokat meg a katonákat a betakarításban. Tehát heteken át, decemberig nyúlóan betakarítási munkák. Reggeltől estig. Katonai alapismeretek, amelyek ábécéje a saját fegyvernemek ismerete, nulla.
De a kíváncsiság emberi tulajdonság. Mi lesz, amikor egy vállalkozó szellemű fiatalember útjára ereszti az első golyót, például a hálószobában? Igen népesek voltak ezek a hálószobák.
Az utolsó sitt...
Közben élénken figyelek. A pártaktivistákra külön. Ha meg kell valamiről győzni az állományt, akkor ez az ő dolguk. Igen fiatal párttitkár. Talán nem is az életkora, mint az a tény, hogy csak augusztus végén jött hozzánk. Túl kevés idő ez arra, hogy megismerd magát az embert. Mi van, lehet a hivatalos arcon túl. De hasonló a helyzet a parancsnokkal, ő is a nyáron jött, meg a vezérkari főnök is. Ez enyhén szólva is pluszdiszkomfort. Van szabályzat, vannak törvények, begyakorolt akciótervek, de mindent emberek végeznek el. Milyen nagy károkat tud okozni egy egzaltált, megfontolatlan vezető, s ellenkezőleg, milyen nehéz helyzetben is megtalálja a kiutat egy józan, megfontolt, köztiszteletnek örvendő parancsnok.
Valamikor 1985-ben a Zsil völgyében a lupényi bányában egy váltásban több mint 350 kiskatona volt a több mint 350—400 polgári alkalmazott mellett. Az utolsó sitt. Ha ennek vége, következik a leszerelés, a hazautazás a családhoz. Rég írta egy szerző, hogy az Átkozott Zsil völgye. És történik valami, ami, sajnos, messze nem egyedülálló esemény. Halálos baleset. Az utolsó sittben meghalni! Egy olyan balesetben, amelyért egy civil alkalmazott a felelős.
Együvé tartozás, tömegpszichológia, bosszúvágy...
A bányavállalat udvarán farkasszemet néz az egymással szemben álló két tábor.
A katonák követelik a vétkes bányász kiadását. A bányászok elrejtik. A lincselést el kell kerülni. De hogy?
Megérkezik valaki. Nem kiabál. Felmászik egy autóra. Beszél a fiúkhoz. Értelmesen, emberi hangon. S ezek a fiúk, akikben annyi feszültség gyűlt fel, hosszú hónapok alatt halálközelben dolgozni mindennap megalázva, szükségleteik csak minimálisan kielégítve, tehát a fiúk szomorúan, de felülnek az autóbuszokra, és visszamennek a laktanyába. Sok névtelen hős, nem csak ezért a gesztusért, vagy nem elsősorban ezért, de szükség volt valakire, aki az egyébként mindenkiben jelen levő jó embert fel tudta ébreszteni.
Ma, amikor írásban idézem vissza 1989 decemberének pillanatait, tudjuk, hogy voltak helyek, ahol hiányzott a megfontolt, józan vezető, s az akkor okozott sebek mai napig sem gyógyultak be. Ennek a tanulsága ma is érvényes. Akkor lesznek rendben a dolgaink, amikor képesek leszünk ezeket a rátermett emberekre bízni.
Lesznek-e szolgálatos kivégzők?
Vajon amikor élesben megy a dolog, lesznek-e szolgálatos kivégzők a hátunk mögött? — fűztem tovább a gondolatokat.
Mennyire megosztott a társadalom, és azon belül mennyire megosztottak ezek a fegyveres testületek, amelyek minden bizonnyal szerepet fognak játszani a következő napokban és hetekben. Akkor az optimisták sem gondoltak arra, hogy ha majd teljesen beindul a ,,nagy felfordulás", nem lesz itt nagy kalamajka.
Ugrom egy kicsit az időben.
Tájékozódnánk, de hogyan?
Kijövünk a tiszti étkezdéből. Már sötétség van, de hát télen hamar sötétedik. Sétálok. Mondják, hogy ideadnak egy rádiót. Tartsam én. Ők már félnek. Otthonról hozták be, de többet nem reszkírozzák a rádióhallgatást. Jó, elveszem. Nem tudom, fogom-e tudni hallgatni, de elviszem.
A hivatásos pártaktivisták, mint már említettem, kellőképpen visszafogottan viselkedtek. Ezt értékeltük. Annyira viszont megkértek, hogy a híradó alatt ott kell lenni a kiskatonák között, akiknek kötelezően meg kellett nézniük a híradót. Szerintük a jelenlétünk súlyt adott az egyébként nem kedvelt tévéműsornak. Többnyire egy személyről, esetleg kettőről szóltak a hírek. Ő és a felesége, ahogy a kisfiam mondta. Hallom fél füllel, hogy a vezér külföldre utazik. Nem áll össze a kép. Szinte hangosan gondolkodom. Mi ez a trükk? Most van háború, vagy nincs? Igazak a temesvári hírek, vagy nem? Teljesen elbizonytalanodom, és így megyek vissza a szálláshelyemre, amely nappal iroda, éjjel hálószoba.
A bizonytalanság jellemzi a következő napokat is. Az ember megfontolja, kivel mit beszélget. Inkább általános dolgokról vagy semmiről. Azt is szeretném, ha bejelentenék, hogy vége a riadónak, és haza lehet menni. De azt is tudom, ha ez megtörténik, akkor elúszott egy jó alkalom.
Hazajön a legfelsőbb parancsnok. Este híradó. Mint egy-egy virágszál, állnak a legközelebbi munkatársaival, s a fehér-fekete képernyőn beszél a szokásos bikfanyelven. Minden mondatát ismerem. Nem tud újat mondani. Vagy nem is tudott soha? De megemlíti Temesvárt, kritizál, fenyegetőzik.
Tehát nincs vége. Nincs csend Temesváron. Ez most nagyon fontos.
Csütörtökön újra nem történik figyelemre méltó esemény, egészen estig. Késő este hív a parancsnok. Bemegyek. Jelen van mindenki, aki vezető beosztásban dolgozik. Leülök. Egy olyan kolléga mellé, akiről tudom, hogy a szülei Brassóban élnek. Halkan, szinte súgva mondja, úgy tudja, hogy Brassóban komoly tüntetések vannak. Már halott is van.
Bejön a parancsnok. Nem halandzsál, Brassóban tüntetnek a nagy ipari vállalatok munkásai. Részleteket nem tudunk, de most is vannak emberek az utcán. Elképzelhető, hogy holnap az itteni nagyvállalatok munkásai is kivonulnak. Erre fel kell készülni.
Felvetődött az is, hogy ne engedni át a munkáscsoportokat az Olt-hídon. Én nem értek egyet ezzel a változattal — mondta. Több mint valószínű, hogy a megyei pártbizottság székhelyéhez fognak menni. Ott viszont parancsot kaptunk, hogy biztosítsuk az épületet, és szavatoljuk a személyzet biztonságát. Ezt fogjuk tenni. Ettől a pillanattól készenlétben lesz elsőként a második század. A vezérkar részéről Tankó százados kíséri el a csapatokat. Minden percen készen kell lenni. Lehet, hogy nem is kell kimenni. De a készenlét kötelező.
Vannak-e kérdések? — Nincs. Akkor köszönöm.
Bedobnak a mély vízbe
Csendben megyünk ki a főnök irodájából, a feje fölött megakad a szemem a legfelsőbb parancsnok portréján. Mindenhol ott van, része a berendezésnek. Szeretnék az elhangzottakon kívül még egy-két dolgot tisztázni, de tudom, hogy a parancsnok nem azért nem említette, mert elfelejtette. Egyszerűen nem akarta a témát érinteni. Így például igen fontos aspektus a fegyverhasználat. Érzem, hogy bedobott a mély vízbe, oldjam meg én.
A századparancsnokot igen jól ismerem, rengeteg alkalommal ellenőriztem az általa vezetett tevékenységeket.
Felmegyek a második század szálláshelyére. Elbeszélgetünk a századparancsnokkal. A legénység atipikus. Egyetemisták. Olyan fiatalok, akik bejutottak az egyetemre. Rövidített katonai szolgálatot teljesítenek. Kilenc hónapot. Valamikor szeptemberben jöttek. Őszi betakarodás. Most decemberben vagyunk. Mit lehet tőlük elvárni? Szinte az alapokkal sem találkoztak. Laikusok. És félnek. Nagyon félnek.
Jó, beszélnem kell velük. Most vacsoráznak. Majd vacsora után.
Ha ki kell menni, ne engedjük, hogy a fegyverre a tele tárat rácsatolják. A századparancsnoknak ez a javaslata magyarázatra szorulna, de én értem. És egyetértek vele. Minden katonánál négy golyótároló. Ebből kettő tele. Hatvan töltény. Kettő pedig üres. A tele tárak maradnak a tölténytáskában. A fegyverre rákapcsolják az egyik üreset.
Aggódunk a fiúkért. Tudjuk, hogy borzalmasan félnek. Történhet olyan baleset, hogy a katona akarata ellenére elmegy egy golyó. Ha nem talál célba, akkor is kezelhetetlenné válik a tömeg. Ezért amit ma este meg lehet beszélni, beszéljük meg.
Meg sem tudjuk fogalmazni, mit nem értünk
Vacsora után összegyűl a század. A századparancsnok megtartja az eligazítást. Ha kérdések vannak, fogalmazzák meg. Nincsenek kérdések. Minden világos.
— Nem!
— Tetszik tudni, annyira nem értjük, hogy azt sem tudjuk megfogalmazni, mit nem értünk.
Kacagunk. Oldódik a feszültség. Ennek örvendek.
Fiúk, ott leszünk veletek! Saját kezdeményezésre senki sem cselekszik. Ez a legfontosabb. Nem tudom előrevetíteni, hogy mi fog történni. Őszinte leszek veletek. Nekem is újdonság. Még sohasem voltam ilyen helyzetben. Nemcsak a valóságban, hanem szimulálva sem. Ez a műfaj nem ismerős. Civil tömegekkel állni szemben! De majd meglátjuk. Holnap este sokkal okosabbak leszünk. Mindenki pihenjen. De lefekvés előtt az utolsó részletek is legyenek megoldva, hogy bármelyik percben tudjunk indulni.
Ezt már a századparancsnok mondja. Jó éjszakát kívánok.
Elbúcsúzom a századparancsnoktól is. Nehéz lenne felleltározni, mennyi közös élmény, gyakorlat, a lőtéren eltöltött napok, hetek, hónapok tapasztalata köt össze, de ez most más. Azok jópofa játékok voltak ahhoz képest, ami holnap ránk vár.
Reggel a szokottnál később ébredek. Meg is lepődöm. Átugrom a borotválkozást, csak megmosakodom, és kimegyek.
Nyolc órakor indulunk — mondja a századparancsnok, aki épp hozzám indult.
Rendben.
Még van időm, beugrom a tiszti étkezdébe. Számomra mindig probléma ebben az órában a reggelizés, de azért még sem lehet éhesen háborúba menni.
Indulunk.
Amikor kiér az első autó az útkereszteződéshez, és elfordul az Olt hídja felé, visszanézek az ipari zónához. Tömegeket látok. Fegyelmezetten, de határozottan ömlik a tömeg.
Elszorul a szívem.
A fene egye meg, ez nem lesz könnyű!
Megérkezünk. Az Erzsébet parkban már sok ember gyűlt. Sokkal több, mint a reggeli séta idején szokott. De még nem viselkednek szervezett tömegként. Inkább lézengő embereknek tűnnek.
Kialakítjuk a diszpozíciót. Elöl az autók, a következő vonalban a csapatok. Körülbelül nyolcvan-nyolcvanöt ember. A parkban, amint később kiderült, több ezer ember.
A megyei pártbizottság bejáratánál egy milicista tiszt. Ki-kidugja a fejét, hajtja a kíváncsiság. Odamegyek, érthetően közlöm vele, jobb, ha elmegy. — Miért? — Ne irritálja a tömeget.
Az emberek felénk olyan barátian viszonyulnak, hogy ez meglep. Én akkor még nem tudtam, hogy Temesváron állítólag a katonák fraternizáltak a tömegekkel.
— Nem mehetek el — mondja a milicista. — A főnökeim felakasztatnak.
— Ha itt marad, a tömegek meglincselik. Melyik a jobb?
— Jó, megértettem. Nem jövök ki többet, de nem megyek el.
Ezt túltárgyaltuk.
Felmentem az épületbe. Üres volt. Kiderült, hogy az alkalmazottak nem jöttek munkába. Bekopogtam az első titkárhoz. Ott volt. Meg egy Vlad nevű hölgy. Addig nem volt szerencsém hozzájuk. Szerencsémre.
Katonásan rövid voltam.
— Tudjuk-e biztosítani az épületet?
— Most még úgy néz ki, hogy igen. Ha probléma lesz, erősítést kérünk.
