Fő, hogy állat módra nem szabad!
Lelkem már más ingerek fölött csüng:
magadat szeresd előttem, magadat!
Magadat csak! Vonagló szemérmed,
kéjvizes szemed, csukló nyögésed:
ez kell nékem! — végső kéjnek:
látni magányos őrjöngésed.
Ó, te, hogyha ujjad alatt melled
bimbaja, már fonnyatag,
földagad, mint valaha szerelmed
régi éjein dagadt —
bús tobzódás! — evvel hagyj betelni!
Magam kéje keserű öröm.
Hadd legyen vad gyönyöröm
a te bús vadságodon legelni!
amint csillapítod elhagyott
araként magányos vágyaid,
s mámoros kézzel kutatgatod
tested titkos boldogságait.
Mostan — édes — tekinteted megtörik.
Ó, szemem megtört szemed hadd issza!
Rezzenés fut lábtól ajkakig —
Ne húzódj oly vadul vissza!
Undorodsz? Az unt tehénség
jobban tetszett —
S borzalom szalad
rajtunk át: ha bús fajunkra vénség
borul majd: a szerelemből ez marad!...