Magadat csak! Vonagló szemérmed,

kéjvizes szemed, csukló nyögésed:

ez kell nékem! — végső kéjnek:

látni magányos őrjöngésed.

Ó, te, hogyha ujjad alatt melled

bimbaja, már fonnyatag,

földagad, mint valaha szerelmed

régi éjein dagadt —

bús tobzódás! — evvel hagyj betelni!

Magam kéje keserű öröm.

Hadd legyen vad gyönyöröm

a te bús vadságodon legelni!

amint csillapítod elhagyott

araként magányos vágyaid,

s mámoros kézzel kutatgatod

tested titkos boldogságait.

Mostan — édes — tekinteted megtörik.

Ó, szemem megtört szemed hadd issza!

Rezzenés fut lábtól ajkakig —

Ne húzódj oly vadul vissza!

Undorodsz? Az unt tehénség

jobban tetszett —

S borzalom szalad

rajtunk át: ha bús fajunkra vénség

borul majd: a szerelemből ez marad!...