Ennek ábrázolásához a fikció fikcióját hozza létre szerzőnk, éspedig egy eleve teremtett, fiktív irodalmi figurát helyez új munkája középpontjába. Ricardo Reis ugyanis Fernando Pessoa portugál költő (1888—1935) egyik alakmása, heteronimje. A modern, huszadik századi portugál líra legkiválóbbjának tartott Pessoa írta 1935-ben egy költőbarátjának, hogy benne már gyermekkorában megvolt a hajlam, hogy „elképzelt világot" teremtsen maga köré, s olyan barátokkal és ismerősökkel vegye körül magát, akik soha nem léteztek (vö. Fernando Pessoa: Önelemző és elméleti írások. Budapest, Íbisz Könyvkiadó, 2001, 34.). Az író tehát alteregóinak, alakmásainak keletkezését gyermekkori hajlamaiban kereste. Pályája korábbi időszakában, 1915—16-ban is leírta, hogy „megsokszorozottnak érzem magam" (i. m., 41.), illetve, hogy egy érzékeny ember „barátokat vagy legalábbis szellemi társakat talál ki magának" (i. m., 48.), vagy azt, hogy: „számos egyéniséget teremtettem önmagamban" (i. m., 42.).

Bogdán három részre tagolt terjedelmes munkája egy verssorozattal kezdődik, s egy másikkal fejeződik be, és ezek a sorozatok fogják közre a közel három és fél száz oldalnyi prózai szöveget, a szerző által Tahiti szigetére helyezett költői kommuna tagjai néhány napba sűrített kalandjának elbeszélését. A térben távoli helyszínnek a választásával, az egzotikum, illetve a primitív társadalmak iránti opcióval a szerző a modernség korának a különös és a rendkívüli iránti vonzalmát idézi fel, amely által a 19—20. század fordulóján számottevő tudósok és művészek friss tartalmakat és szemléletet áramoltattak az európai kultúrába. Az egyik legtöbbet emlegetett példa erre Gauguin...

A szerző fiktív és valós irodalmi alakokkal népesíti be a regényes történetet. Ricardo Reis hívására hajón, repülőn és léghajón érkezik a fény szigetére Pessoa több alakmása. A regénytörténet szerint Pessoa alakmásai közül megérkezik Tahitire Bernardo Soares prózaíró, A kétségek könyve szerzője, aki a polgári életben segédkönyvelőként dolgozik, magányosan él Lisszabonban, Álvaro de Campos költő, Pessoa kedvence, a szabad vers művelője, Antonio Mora kritikus, Tejve bárója, egy sztoikus filozófus, A. A. Cross angol nyelven író költő, Alexander Search ezoterikus, szintén angolul író költő és Vicente Guedes. A különleges társaságot egészíti ki két valós személy figurájával a szerző. Az egyik H. P. Lovecraft amerikai író, költő (1890—1937), horrornovellák és maga teremtette mítoszok szerzője, a másik J. L. Borges argentin író (1899—1986), végül pedig két „tiszta" regényfigura is helyet kap a szereplők között: Lídia, Reis szerelme és Mirandolina színésznő, Tejve bárójának kedvese. Érkezésükkel tehát egy reális helyszínen és történelmi időben, a második világháború közelségét jelző 1936. esztendőben kezdetét veszi egy képzeletbeli nagy purparlé az irodalomról, egy igazi szimpózium, illetve szeánsz, amelyet meg-megszakít egykor élt személyek szellemének vagy képzelet szülte lényeknek a szertartásos megidézése Reis Tahitin vásárolt luxuslakásában.

A modern portugál költészet mestere különben mindenik alakmásának más-más egyéniséget tulajdonított, kidolgozta életrajzukat, s mint létező személyekre hivatkozott, akár hírlapi vitába is bocsátkozott egyik-másikkal... A már idézett 1935-ös Pessoa-levélben olvasható például: „Én látom magamban, az álom színtelen, de valóságos terében Caeiro, Ricardo Reis és Álvaro de Campos arcát, mozdulatait. Felépítettem magamban gondolataikat és életüket. Ricardo Reis 1887-ben született (már nem emlékszem, mely napon és mely hónapban, de valahol megvan) Portóban, orvos, és jelenleg Brazíliában tartózkodik. Alberto Caeiro 1889-ben született, és 1915-ben halt meg; Lisszabonban született, de szinte egész életét vidéken töltötte. Nem volt semmilyen foglalkozása, és szinte semmiféle neveltetést nem kapott. Álvaro de Campos Tavirában született 1890. október 15-én (...). Tengerészmérnöknek tanult (Glasgow-ban), de most itt van Lisszabonban, és napjait tétlenséggel tölti. Caeiro középtermetű, és bár valójában törékeny (tüdővészben halt meg), mégsem tűnik annnyira törékenynek, mint amennyire törékeny. Ricardo Reis egy kicsit, de csak nagyon kicsit alacsonyabb, erősebb, de szikár. Álvaro de Campos magas (1,75 m magas, 2 cm-rel magasabb, mint én), sovány, és kissé görnyedten jár. Mindegyikük arca simára borotvált — Caeiro szőke, sápadt, kék szemű; Reis sötétbarna, fakó arcú, Campos fehér és sötétbarna közötti, enyhén portugál zsidó típus, de sima haja van, amit oldalra fésül, monoklit visel. (...) Ricardo Reis egy jezsuita iskolában tanult, és mint mondtam, orvos lett; 1919 óta Brazíliában él, önkéntes száműzetésbe vonult, mert királyságpárti volt." (i. m., 38.)

Azzal, hogy egy-egy, főhősének tulajdonított verssorozattal is kiegészíti szerzőnk a költők és írók Tahitire lokalizált falanszterének nagyívű elbeszélő művét, mintegy hangsúlyozzza: igazán teljessé és hitelessé akkor válhat kezén Ricardo Reis és társainak regényes rajza, ennek a képzeletbeli összejövetelnek a bemutatása, ha létrehozza a hősének tulajdonítható lírai életművet is. Ezzel a különleges írói eljárással, a travesztiával találkozhatunk például Méliusz József életművében, aki megalkotta a Horace Cockery nevű fiktív költő imaginárius életrajzát és a neki tulajdonított lírai életművet is (lásd A Horace Cockery Múzeum. Horace Cockery darabokra tört elégiája, 1983). Bogdán munkája mindenekelőtt ehhez a nagyarányú írói vállalkozáshoz mérhető.

Az események elbeszélését, szubjektív nézőpontot választva, a főhősre „bízza" a szerző, aki — a mű fiktív világának része lévén — a maga belső szemszögéből mutatja be a történteket, de vannak olyan események is a regényben, amelyek más szereplő (pl. Borges) elbeszélése nyomán tárulnak fel (pl. az alexandriai költői verseny Kavafisz, Pessoa és Borges között).

Az elbeszélői nézőpontok váltakoztatásának köszönhetően válik igazán elevenné az egész regénytörténet. Míg az egyes szereplőket általában a főhős elbeszélése nyomán ismerni meg, de esetenként a róluk alkotott képet formálja egy-egy újabb nézőpontú bemutatás is, addig a főhős képét a többi szereplő alakítja. Lídia például, aki igyekszik megóvni szerelmét a misztikus dolgokba való elmerüléstől, az okkultizmustól. Ricardo Reis ugyanis mint a modernség képviselője a világ racionális megismerhetőségét vallotta költőként, most pedig, a Tahitin a kommuna tagjaival megesett hipnózis nyomán, egy bálvánnyal való találkozást követően mégis figyelmeztetnie kell Lídiának: „Te, én meg kell vallanom, pontosan ezért szerettem beléd, a tegnap még egy mélységesen racionalista lény voltál, a római költészetért rajongtál... Gyönyörű verseket írtál. Hittél abban, hogy a világ átlátható és leírható, tehát meg is érthető... Most pedig sodor a misztika iránti érdeklődés, mintha elvarázsoltak volna, kedvesem. Olyan ez, mint a malária, csak egyelőre nem találom a kinint. A gyógyszerét..." (301—302.)

A Lídia nézőpontjából láttatott kis portréban benne van Ricardo Reis szellemi arcélének legfőbb vonása, a modern költőnek a világ megismerésébe vetett hite. A két szereplő közötti párbeszédből kiderül, hogy az eszmei eltévelyedést maga Reis is belátja, válaszában meg is erősíti partnere véleményét: „Rajtad kívül most is a római költészet érdekel, végre meg szeretném írni Propertius és Ovidius átirataimat, sok tervem van, ma is hiszem, a világ leírható, a dolgok átláthatóak, és mindennek létezik racionális magyarázata, noha ketten (...) olyan események részesei lehettünk, amelyek teljes mértékben irracionálisak. De én ennek ellenére hiszek a dolgok átláthatóságában." (302.)

A főszereplő Ricardo Reis szavait hallgatva nem lehet nem arra gondolni, hogy ez az önvallomás tulajdonképpen Bogdán László rejtett ars poeticája, illetve hogy az így felvázolt szellemi portré magát a mű szerzőjét rejti, akiben sok idegen én bolyong... E könyv főhőse tehát már nem is Fernando Pessoa alakmása, sokkal inkább a Bogdán Lászlóé.

Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével ajánlja a recenzens az olvasó figyelmébe Bogdán László új könyvét, amelyet olvashatunk akár részleteiben, kiváltképp a verssorozatok darabjait, mivel az egyes részekben is benne van az egész jellegzetes atmoszférája, vagy olvashatunk folyamatosan, de előre-hátra lapozva időnként, figyelembe véve a — szépirodalmi műben kissé szokatlan — jegyzeteket, illetve keresve a verses és prózai szövegekben az egymásra való utalásokat...

* Bogdán László: Ricardo Reis Tahitin. Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2009