Eljegyzünk téged tengerünk, uralmunk valódi

s örök jelképeként. És gyűrűjét a kéklő

habokba hajította. Vajon írt erről Zrínyi?

Hadvezér is volt, bátor, számos csatában győztes,

pengette lantját, kardját rettegte a pogány.

Egy vadászaton halt meg. Vesztét vadkan okozta.

Vagy orrgyilkos golyója?! Ahogyan rebesgették.

Ki tudhatja ma már? Verseiben a sírja.

Verssorok között bolyong. Vonzó és dacos szellem.

Állítólag őséről írt terjedelmes eposzt.

Kezében kivont karddal rohant ki Szigetvárból,

a halált választotta, de nem adta meg magát.

Nevével bátorságát is örökölte, mondták.

Talán ezért jelent meg előtte a sziréna?

Az Adria szirénje. Mi is láttuk, emlékszel?

A dózse gyűrűi ragyogtak ujjain.

Delfinek között úszott. Vörös haja uszályként

Követte, s férfi módra hágta meg a hullámot.

Hullámokon lovagolt. A vén kalóz megijedt

és hányta a keresztet. ,,Kik maguk, Reis úr, mondja?

Nekem még nem jelent meg! Maguktól mit akarhat?"

De hát annyira rossz jel?!" — nevetett rá Lídia.

,,Hogy lenne rossz, asszonyom?! A sorsunk ajándéka.

Szerencsét hoz, azt mondják. Eddig nem hittem benne.

De hát itten van. Látjuk. És milyen gyönyörű!"

És a vén kalóz buzgón keresztet vetett ismét.

És grappával kínált. ,,Csak tudnám, mit akarhat?

És a gyűrűk az ujján! Hány gyűrű lehet? Hét? Nyolc?

Mindenik vagyont érhet. Egy-egy kisebb hajót!…"

Sóváran nézte a szirént. És te megsajnáltad.

Mosolyogva mutattad hasonló gyűrűdet.

Velence előtt egyszer én is vízbe merültem,

s találtam is egy gyűrűt. Szerelmünk zálogául,

azóta te viseled. Smaragdköve ragyog.

Emlékszel, Lídia. A kapitány megdöbbent.

,,Mégiscsak varázslónő!" A szirén ránk mosolygott.

Térden imádkoztak a babonás tengerészek.

Én a ferences barát sorait mormoltam.

Lefordította Zrínyi búcsúzó énekét.

És a szirént igézve írtam meg portugálul.

Ha nem rejt koporsó, kék ég fed bé engem.

Csak utolsó órán légyen tisztességem.

Holló vájja szemem, farkas szaggasson szét.

A föld lészen alól, s fejem felett kék ég.