Bizonyos személyek pártjaik élén — köztük volt hírhedt szekus besúgók — nacionalista agyaraikat élesítik, amikor Székelyföld nagy része gazdasági, kulturális és nyelvi, a közös hagyományokra és történelmi múltra, szokásrendre, az épített örökség másságára alapozott régiótervének virtuális térképe fölött forgatják szemüket.
A hangadók között találjuk azokat is, akiket a tulajdonképpeni szülőhelyük sorsa nem érdekel, akik jól tudják, hogy a Székelyföld régióban nemzeti hagyományaikat, ehhez való kötődésüket, részvételüket a mindenkori hatalmi szférákban jobban érvényesíthetik itt, mint akár ott, ahonnan maguk vagy felmenőik áttelepedtek. Ennek egyszerű bizonyítéka, hogy közülük senkinek esze ágában sincs, hogy szerintük ezt a magyarok által megnyomorított térséget itt hagyják.
E sorok írója mostanság a húsz évvel ezelőtti fordulat történetének a visszapergetésével is foglalkozik, és meghökkenve éli újra azokat a hátborzongató történeteket, s látja: képmutatás, szemen szedett hazugság volt — a kivételek erősítik a szabályt — egyesek székelyföldi elűzöttségének megjátszása. A valóságban a tisztességesebbje egyszerűen a szülőföld, a szülőváros anyai melegéhez vonzódott, ami igen tiszteletreméltó dolog, de voltak nacionalista pernahajderek, akik a kellemest a hasznossal összekötve magasabb társadalmi-szakmai érvényesülést, jobb lakást és több fizetést akartak, s ezért képesek voltak mindenféle üldöztetési meséket kitalálni, és ezzel megalapozni a Har-Cov szindrómát. Akadt olyan is, aki utólag magánlevélben vagy személyesen kért bocsánatot itteni magyar barátaitól hitványságáért.
Végül is ez a szellem nyomja ki magából azokat az agyament elképzeléseket, hogy a székelyföldi térségeket Brassó—Ploieşti-hez vagy Bákó—Neamţ vidékével kellene összeházasítani, mert a Kárpátok, ugye, tudjuk ennek Géniuszától, nem elválasztanak bennünket, hanem összekötnek. Egyébként volt még ilyen a hírhedt kultúrzónás időszakban, amikor a mi fenyőgyanta illatú vidékünket a degettes övezetekhez kenték, s amikor a ploieşti-i testvérek köriratos kisharangot adományoztak a dálnoki iskolának azzal a szöveggel — szabad fordításban —, hogy ,,az elmagyarosított dálnoki román testvéreinknek".
Erről ennyit. De ennek kapcsán nézzünk szembe önmagunkkal is. Ideje a testvérharcok, a nevetséges és sokszor alacsony röptű pártharcok helyett minden erőt arra a szellemi, kulturális önvédelemre összpontosítanunk, amely lehetővé teszi, hogy tömegesen ellent tudjunk állni ezeknek a veszélyeknek és kísértéseknek. Ez nem zárja ki a pártélet többszólamúságát, akárcsak egy zenekar különböző hangszereivel sem ez történik. A magyar lakosságot fel kell készíteni arra, hogy a lényeget — Székelyföld együvé tartozását — meg tudja különböztetni a ködevéstől, a maximalista sokat akarástól, a túlzásoktól, mert igencsak érvényes az a közmondás, hogy aki sokat markol, keveset fog. Újra kell éleszteni azt a közösségi felhajtóerőt, amely 1968-ban a megyésítés sorsát eldöntötte, és csonkán-bonkán, de Székelyföld nagy részét egyben tartotta. Abban az időben a közösség szavának nyomatéka volt. Nem az volt a lényeg, hogy valamelyik programrészt, ötletet, valamelyik mondatot ki fogalmazta meg hamarabb, és ki mondta ki először, hanem, ha ez a közösség érdekeit szolgálta, a többség tudatosan vagy ösztönösen ez alá a zászló alá állt. Ha szükséges még kiemelni: Székelyföld szétdarabolásának programja veszélyesebb, mint a hírhedt falurombolás. Ennek annak idején a belső ellenállás mellett a civilizált országok felkorbácsolt ellenszenve is segített véget vetni.
Ugye, mindannyian értünk a szóból?
