A Magyar Népi Szövetség történetével kapcsolatosan nemrég súlyosan terhelő dokumentumok tömkelege került elő. Ezek valóban kompromittáló tények, Erdély sorsának megpecsételői. De ezen belül ne feledjük el például, hogy a moldvai magyar oktatás tömegességét az országrész történetében először akkor lehetett megvalósítani.

A történtekből tanuljunk, vegyük át belőle, ami hasznos, határolódjunk el attól, ami ártalmas. Amennyiben Székelyföld — és egész Észak-Erdély — magyarságának önösszeszedését és megmaradását alapozta meg a ,,kicsi magyar világ" mindössze négyévnyi időszaka, hisz ismeretesek azok a magyarságot megsemmisítő, véglegesen beolvasztó elképzelések, amelyek életbeléptetése, ha a második bécsi döntésre nem kerül sor, csak idő kérdése volt — a MAT léte a kommunista vezetés háta mögött ugyancsak a magyar önösszeszedés eszköze volt, és egyoldalú az a megítélés, hogy Erdélynek a székelyföldinél számosabb magyarságát árulták el. Ha nincs MAT, akkor ennek a térségnek a magyarsága is szórványsorsra jutott volna, akárcsak Erdély többi térsége. Emlékezzünk vissza, hogy amikor a Magyar Autonóm Tartományt szétrúgták, mint kakas a szemetet, a Brassó tartományi vezetés mit művelt a hozzávágott Kézdi és Sepsi rajonnal. Nekem személyes tapasztalataim is vannak ebből az időszakból, amikor a féktelenül tobzódó nacionalizmus minden percben megalázott, az ártó szándék ezernyi brutális és rejtett formában jelentkezett, és a korszak kitermelt egy olyan magyar káderkategóriát, amely román kollaboránsként szorgoskodott tanügyi és kulturális intézményeink szétverésében.

Az átkozódás nem segít. Az sem, ha a ,,mindent vissza" ködevés szólamát fújjuk. Román barátainkat meg kell győzni az együttélés lehetséges voltáról és értékéről anélkül, hogy a magunkét feladnók. Az utóbbi időben a pártoskodó rosszmájú károgások ellenére egy lehetséges folyamat jelzése a fiatal román generációhoz tartozóknak az a törekvése, hogy a dekoncentrált intézmények élére nagyobb arányban kerülhettek vissza magyar vezetők, és — hinni merjük — folyamatot jelez az is, amiként a magyar fogamzású régiótervek a szenátuson átmentek. Románia, a románság érdeke is, hogy a másfél milliós magyarság távlati eltüntetésének ördögi terve miatt ne kerüljön az ország nemzetközi fórumok ítélőszéke elé, és ne kockáztassa annak jó hírnevét. Ebben a vonatkozásban igen tanulságos az, ami Szlovákiában történik, s ami előbb-utóbb a nyelvhasználatot korlátozó szörnytörvények eltörléséhez vezet.

A Magyar Autonóm Tartomány példájának képbehozásával sem többet, sem kevesebbet nem akarok mondani, csak annyit, hogy a dolgokat súlypontozni kell, és a múltbeli történetek tálalásával, a jelenségek egyoldalú bemutatásával ne a mások malmára hajtsuk a vizet. A Magyar Autonóm Tartomány átkos voltáról például azoknak is az a szó szerinti véleménye, mint közülünk sokaknak, akik bennünket újra Brassóhoz, vagy, ne adj Isten, Ploieşti-hez akarnának bogozni.

Tudjunk átlátni a szitán, ehhez pedig széles körű szellemi ébredés kell.