Nekünk immár annyi, mert felnőtt ismét szemünk előtt egy győzelem nélküli nemzedék. A Nyugat, az úgynevezett jóléti társadalom füttyentett, és országok, népek és néprészek szanaszét ugráltak, vakon és bénán arra a nótára, amit fütyült a Nyugat, a távolnyugat vagy közelkelet egy-egy prímása.

Itt a húszévesek mostani tábora, mely soha nem élt meg nagyszerű közösségi célt, és sosem volt sikerélménye, győzelmi szándéka híján nem volt győzelemtudata.

Az vesse rám az első követ, akinek még nem vágták arcába, hogy a Ceauşescu-féle félkegyelmű diktatúrában jobb volt... Romániában.

Felemás korban felemás jellemek, felemás közösség-hamisítványok nőnek fel. Márpedig ezt a kort, a mienket, melyet önmagunkkal együtt felfalunk, semminek nevezhetjük, egyelőre; egyelőre azt sem tudjuk, mivé s merre fajul a vadul fölfegyverzett milliárdosok ideje a megnevezhetetlen időszakban, mely tart, egyeseket kitart, mint hitvány egyedeket, megtart bennünket ez a kibérelt átmeneti idő, mert szüksége van ránk.

Ránk, magyarokra amúgy különösebben nem tart igényt, ezt sokszor bejelentették úgy általában vett határokon innen és túl az Óperencián.

Mondjuk, harminc évig elleledző, éppen szóba kerülő nemzedékünk — mármint a miénk, magyaroké — az égadta világon semmit nem cselekedett népünk, néprészünk, székelységünk s javaink, hagyományaink, kultúránk megmaradásáért.

Azt szigorúan mellőzöm, ki milyen pártban miféle sikereket ért el. És amúgy általában: az egyéni sikerek, diplomák, magas vagy közép kövér állások csupán annyit jelentenek, ki mennyit fölöz le.

Pártok vannak, át- meg lemásolt pártok, s bizony, ahol sok a párt, ott megnövekedik a sírásók dolga.

Azt azonban szemébe mondom s szemére vetem a pártoknak és hordalékaiknak mindenütt, ahol szanaszét magyarok százezrei élnek, hogy egy győzelemre vágyó s arra érdemes, erős ifjúságot, férfitábort fölnevelni mindannyian képtelenek voltak, és ma is képtelenek, mint petyhüdt férfiak ágyban.

Idézni, azt tudnak szónokaink. Megvan erre a külön gyűjtemény. S ha undorral fordulok el a kampányoktól, Bibó, Németh László, Széchenyi szavait idéző félkegyelmű karrieristáktól, csak eszembe jut egy kiflivéget rágván egy-egy feledett szóösszetétel, mondjuk, Tamásitól, ki szerint aki embernek nem jó, az magyarnak is alkalmatlan.

Nyilván, érvényes ez románra is ugyanígy. Ám a román népnek hétszentsége immár két évszázada az önmaga nagyságvágya, uralkodása, tovább, tovább!!!

Ez hiányzik ebből a nemzedékből, amely itt nőtt fel a szemünk előtt céltudat és győzelemélmény nélkül.

Na, nem azt kérem számon, amit a román nép kívánt, éhezett és elért úgy, ahogy. A szemünkbe olvassa minap Beder Tibor, hogy óránként két magyarral lesz kevesebb a saját földjén. Nem, ez nem rendíti meg a férfikort, a fiatal tábort, amely — amelynek nincs szeme, füle a tájékozódásra. Akarni nem mert ez a győzelem nélküli felnövelt nemzedék!

Adós vagyok egy idézettel? Elnézést kérek. Íme a sokat idézett, mert éltében s diktatúrában is bátor Nagy Gáspár szándékolt sorai: „...mennyit nyomnak a / földi pörök a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjeivel tetézve?" (Hit-tan)

Nagy Gáspár akkor még nem volt harmincéves, amikor ezt írta, és nem félt a számonkéréstől.

Győzelem nélkül s annak akarása nélkül meg nem élhet egy nemzet s nemzedék.

Régi titok. Ezért nagy a súlya.