Most volt, négy évtizeddel ezelőtt, pályafutásunk kezdetén, hogy minden Hargita, Kovászna megyei sporttalálkozón összefutottunk. Esett, havazott, perzselt a nap, süvített a szél, nem számított, mint a szakma hű katonái kitartóan ott álltunk erődünk várfalán, én a betűk, te a képek fegyverét fogtad a kezedben. A célunk egy volt — s ezt annyiszor, de annyiszor megbeszéltük, megfogalmaztuk —, tisztességgel, becsülettel szolgálni lapjaink — a Megyei Tükör, a Hargita — olvasótáborát.
Tetted ezt kiváló érzékkel, hadd mondjam ki tisztábban, egyenesebben: művészi szinten tetted. Hogy állításom nem túlzás, bizonyítják a külföldi és hazai sajtóban megjelent fotóid. Nem volt kevés, de nem a számuk a fontos, hanem sokkal inkább a művészi értékük.
Most volt, négy évtizeddel ezelőtt, amikor oly sokszor beszélgetésünk során megfogalmaztuk: Ne siess, még van időnk...
Úgy tűnik, elfelejtetted. Szó nélkül elmentél. És örökre.
Nagy P. Zoltán, nyugodj békében. Emléked örökké őrizni fogjuk.
Á. K.
