— Azt bizony, Tanító bácsi! Akkor ön lesz az első a köszöntők között, aztán következik a Kántor bácsi, Olgi néni, János bácsi, Iluska, Krisztina, Etelka és befejezésül mind énekeljük az ,,ez a nap más, mint a többi"-t.

— Az ő nótáját is el kellene fújni! Az ,,édesanyám is volt nékem" kezdetűt! Biztos jólesne neki! Azt meg is szokta könnyezni!

— Elfújjuk azt is, Tanító bácsi!

— Tudja lelkem, nekem osztálytársam volt Oli, már akkor láttuk, hogy sokra viszi. Orvos lett. Aztán főorvos, kórházigazgató! Ő építette a belgyógyászatot, aztán ezt az otthont itt Lemhényben... — a hangja elcsuklik, sírni kezd. — Úgy szégyellem ezt a nyávogós hangomat. Tudja, az enyém mindig olyan katonás volt. Hallotta volna, amikor én a János vitézben elénekeltem a Kék tót! Az Oli köszöntésére, nem baj, tojást kevertetek. Tudja, ő mindvégig megmaradt jó magyar embernek! Jó cserkésznek! Sokat támadták, de ő nem adta fel. Ő mindig csak adott, adott, adott! Úgy sajnálom, hogy nem tudom állva köszönteni, úgy lenne az igazi. Olyan jól esett, hogy bejött hozzám, legalább egy kicsit beszélgettünk. Aztán, tudja kedves, minket más fából faragtak. Mi addig dolgozunk, amíg élünk, s lehetőleg úgy, hogy hagyjunk is magunk mögött valamit. Mint a mi Olink! Nyolcvanat tölt, de még sok a dolga. S amilyen fajta, ő meg is csinálja, amit akar. Pedig közben ő is beteg, nekem elmondta, csak megkért, hogy ne mondjam senkinek. Azt biztos tudja, hogy múzeumot rendezett be itt a kertben, s most ismét akar valamit. Csak építeni. A köszöntőbeszédemben ezeket mind el akarom mondani! Ugye, majd őszintén elmondja nekem, hogy jól beszéltem-e?!

Szabó Szende