Február 11-én a sepsiszentgyörgyi Tanulók Palotájának dísztermét sok-sok egyenruhás mai és számos egykori, már családos, felnőtt cserkész, valamint szülő zsúfolásig megtöltötte. Az el nem hangzott ,,névsorolvasás" csak olyan meghívottakat keresett, mint városunk és oktatásunk képviselői, mint a helyi (és nem csak) sajtó. Nagyon rosszul tették, hogy nem voltak ott.
Részesültek volna abban a lélekmelegítő élményben, amelyet Gaál Sándor más cserkészvezetőkkel és húszévi munkával alakított ezekben az egyenruhás, elkötelezett gyermekekben — mondhatni eredményesebben, mint az iskola. Hogy mire elkötelezettek? Becsületes helytállásra mindabban, amit az emberség, haza, Isten fogalmakkal keretezünk, amit a cserkész tíz parancsa meghatároz, amiben hiánytalanul benne van az ember- és természetszeretet, a család és a nagy közösség, az önként vállalt fegyelem és a gyakorlati készség, de a gazdagodó lelkiség is.
Jó volt látni, hogy nem csak tanórákról bárokba ellógó diákok, útszéli szennybeszédre szokott kamaszok, szüleiket, tanáraikat semmibevevő gyermekek vannak. Nem csak komiszkodó, verekedő süvölvények, akik puszta nemtörődömségből akár fel is lökik a nehezen közlekedő, idős embereket.
Mi, pedagógusok sokszor belefáradunk abba a mindennapi küzdelembe, amit a rosszul szervezett oktatásügy ránk ró. Mint űzött versenylovak, hajtjuk magunkat és diákjainkat, hogy valahogy befejezzük az előírt tananyagot. Olykor semmi más nem érdekel ezenkívül. Nevelés? Erre nincs idő. Nem kell az osztályfőnöki óra sem. Tegyünk be helyette még egy matematika- vagy nyelvórát. Tornaóra, zene-énekóra, rajz, művészettörténet minek? Még egy ,,hasznos" órát helyette! Ám sajnos, hiába oktatunk a számok rejtélyeire, a fizika vagy vegytan törvényeire, a genetikára. Ez rendre lekopik rólunk. De nem vesz kárba, sőt, egy életre meghatározó lehet mindaz, amit meghívottaink is megtapasztalhattak volna — ha ott vannak a huszadik évforduló ünnepén.
Puskás Attila öregcserkész
