Kacsó Sándor író, publicista e szarkazmussal zárja és magyarázza az életregényének címéül választott hasonlatát: ,,Metaforának talán kevésbé felel meg így, az igazságnak annál inkább". De ha málnásfürdői lakosként kellene írói címszót keresnem elmúlt húsz évemre, választhatnám-vállalhatnám Molnár H. Lajos újságíró egyik, vallomásszerű regénycímét is: falra hányt esztendő(k).

Ezt a szomorú valóságot nem tudják elvitatni a Háromszék február 4-i számában Málnásfürdőről nyilatkozó közösségi vezetők sem, hiszen elorzásról, mentőövről, visszavásárlásról, életre keltésről beszélnek, ami egyébként teljesen helyénvaló is. Csakhogy mindezt úgy mondják, mintha nem telt volna el húsz év, hol kormányközelben, hol kormányon. Olyan időszak is volt, amikor turisztikai minisztere volt az ,,erdélyi magyar képviseletnek". Olyan is, amikor területfejlesztési, olyan is, amikor környezetvédelmi. Lehet, épp magyar prefektusunk is volt ez időben. Nem igaz, hogy ezalatt nem történt semmi, mert ezalatt tartotta meg a közösség számára idegen vezetésű Olt Turisztikai vállalat a kommunista rendszer által elorzott magántulajdonú villákat, de területeket is szerzett mellé. Melyeket aztán semmi, de semmi pénzért nem adtak el külföldi vagy helyi befektetőknek, csak olyannak, aki egy lében-kanálban fürdött velük, s akinek, meglehet, mai napig is csak az aláírásába került az egész Málnásfürdő vagyona. Akivel a mai hivatalos helyi stratégia szerint ,,tárgyalni" kell... Ezután persze nem nehéz megállapítani, hogy ,,aggasztóan alakul a település megújulása".

A telep egy részének a cikkíró által emlegetett tulajdonjogi cseréjéről gondoskodott a községvezetés. Nemrégiben adták el a forrás nélküli, korpahulladék-temetőnek szánt területet a 9,361 milliárd régi lejbe kerülő tervvel (csak előzetes hatástanulmány) az ott istállóval rendelkező, gazdálkodó helybelieknek, messze a jelenlegi piaci ár fölött. Vadnyugati szóhasználatban ezt az ezüstgolyót kapta a fejébe még néhány, pénzét biztos helyen látni kívánó idegen befektetőjelölt, akik övtáskája westernfigurák kezébe került. Ez az ezüstgolyó sajnos az újságíró által emlegetett Oltfej jövőjét is telibe találta.

De ez a golyó a gravitációt semmibe véve megkerüli a Földet, és mindig hátulról terít le ártatlan embereket. Mert a szenzációs fejlesztés hírverésére olyan dulakodás, tolongás támadt a málnási földek körül, mint az aranyláz idején Kanadában. A kőbánya esetében a kincs adva volt, a kaszálók, beltelkek esetében pedig a várható turisztikai kereslet emelte az árakat. Ismerős ez, olyan, mint mikor egy politikai hír hallatán javul vagy romlik egy ország pénznemének értékelése. Csak lelemény dolga hírt kelteni, lepkét fogni...

A hírcsatornák hihetetlennél hihetetlenebb ügyletein edzett idegzetű olvasó mondhatná, hogy a történetben nincs semmi különös, hiszen ezt teszi az ország színe-java: drága álmokat álmodik közpénzen, melyeket aztán újabb közpénzeken újjáálmodik, miközben a magánszféra tulajdont cserél. Nincs szebb ennél, ha kifizetődő. Csakhogy a közösség számára semmi gyakorlati haszonnal nem jár!

Mert ugyan mi lett volna, ha eme drága álmok árán valami megvalósítható, működtethető dolgot hoztunk volna létre? Például egy, csak egy fürdőmedencét, amiből nincs más a környéken — aztán lassan továbbsegíteni a fürdőélet kiépülését. Mint ahogy a gazdaember előbb épít istállót induló gazdaságának, és abba veszi első, borjaztatni kívánt tehenét. De közösségről lévén szó, nyilvánvalóan terveinknek is közösen kellene születniük, bár egy falugyűlésen megvitatni a terveket, meggyőzni egymást ezek valódiságáról, megvalósíthatóságáról. Mert a józan paraszti észt, mint számtalanszor kiderült, nem éri fel több sokmilliárdos terv sem, készítse azt akárhány jól fizetett szakember. Úgy gondolom, hogy ama kétszázvalahány oldalas, méregdrága szakvélemény igénye nem a közösségben, nem annak képviseletében fogalmazódott meg, hacsak a néhány beavatottat nem tekintjük igényeink megtestesítőjének.

Úgy igaz, a málnásfürdőiek fejlődést akarnak, de nem terveket. Úgy igaz: rajtuk nem múlott semmi, ellentétben azon ,,hivatalos" véleménnyel, mely szerint a fejlődés gátja a helybeliek ellenérzése minden újra, változásra. Nem így van, ez a mi szülőfalunk, otthonunk és hazánk, szeretjük így is, amilyen most, de jobban szeretnénk szebbnek, gazdagabbnak tudni, és ezért tennénk is. Olyan lépéseket, melyek a mi közösségünket segítik, nem a tervező hivatalnokokat, nem a befektető spekulánsokat.

Visszatekinteni, hogy honnan jöttünk, nemhogy nem szégyen, de mára már tanulságos is lehet. Mert valamikor (anno 1781-ben) így gondolkodtak: Zalánfalva conclusuma megedgyezvén arrol... Vagy: Látván a falu, hogy sok költsége, fáradsága van az falunak... Igaz, akkor még vezetőink nem voltak integrálva a domináns etnikum politikai nemzetébe, nem sajátították el azt a szimbiózist, mely a társadalom bizonyos részére parazitikus hatást gyakorol.

A mi kis dolgainkat illetően, bár nem a megye és a világ fülére-szemére illő, mégis itt javasolom: takarítsuk el közösen a központban, az aszfaltpálya mellett három éve gyűlő szagos csatornaiszapot, a csővezeték egyharmadát elfoglaló szuszpenziós vasiszapot, melyet a javításkor észleltünk. Lám, mindenféle iszapba kell süllyednünk, így valóban nem várhatjuk a felvirágoztató turizmus megszületését.

BENEDEK BARNA, Málnásfürdő