December 24-én a színház nagytermében összegyűltünk Sylvester Lajos vezetésével mintegy nyolcvanan, megtárgyalandó az azonnali teendőket. Bejött a terembe egy fiatal tanár azzal, hogy most telefonáltak ,,Domokos Gézáék": holnap el kell juttatni Bukarestbe egy pontos felterjesztést arról, hogy melyek a magyar kisebbség elvárásai, óhajai. Úgy is fogalmazhatnék: írjuk meg, hogy ,,mit kíván a magyar nemzet". Három jogász volt a teremben: Könczei László, Rozsnyai Sándor és Puskás Bálint, akiket nagy hirtelen felkértünk ennek megszerkesztésére. Egyikük javasolta, hogy én is tartsak velük, különben — szerinte, lévén ők mindhárman jogászok — a dokumentum nagyon ,,egysíkú" lesz. Meghívását elfogadván Rozsnyai Sándor lakásán kötöttünk ki, ahonnan mintegy kétórai munka után számítottunk hazamenni. Csakhogy e szent estén s egész éjszaka szóltak a fegyverek (aznap éjjel halálos áldozat is volt), a diverzió akkor csúcsosodott ki itt, Szentgyörgyön. Így hát csak reggel 8 óra után jutott haza ki-ki a maga családjához, karácsony első napján. Délután már megint együtt voltunk, ezúttal vagy háromszázan a tervezőintézetben, ahol hivatalosan is megalakult az RMDSZ megyei szervezete, s mely tizenöt tagú választmányának én is tagja lettem.

Közben a munkahelyemen, a közel háromezer embert foglalkoztató textilgyárban is peregtek az események.

Így pl. a ,,forradalom" hangadói a tüntetőket a városból a gyárunkba irányították, s követelték a munkásgárda fegyvereinek azonnali szétosztását, mert mivelhogy: ,,Brassó felől jönnek a terroristák, Prázsmárt már el is érték." Rég tudjuk, hogy ez (is) diverzió volt, de azt ma sem tudom, hogy akkor kik, hányan cselekedtek jóhiszeműen (mert elhitték a Bukarestből és mindenhonnan kürtölt terroristaveszélyt), és kik voltak a beépített ,,diverzionisták". Hogy mindez diverzió volt, abból is kikövetkeztethető, hogy sürgősségre, azonnali veszélyre hivatkozva azt sem engedték, hogy a raktárnok bejegyezze: kik kaptak fegyvert, lőszert stb. Így aztán később nem lehetett tudni, hogy ki lőtt kire. Az ilyen természetű felforgatás az országban mindenütt sikeres volt, s a legtöbb kérdésre ma, húsz év után sincs válasz.

A csendesebb napok beállta után gyári szinten is megalakult a Megmentési Front, ennek elnökévé engem választottak, s egy nagy ipari egység küldötteként a Front megyei választmányának is tagja lettem.

Még decemberben elkezdtük vetíteni a gyár klubjában a Tőkés Lászlóval, illetve őróla készített dokumentumfilmet. Napokon át, minden váltás után, mintegy száz ember nézte ezt meg, az alkalmazottak többsége tehát megtekintette. Igen nagy hatással volt ez akkor az emberekre!

Az RMDSZ-be rövid idő alatt több mint ezer személy iratkozott be. A különböző üzemrészekben dolgozó fiatal mérnöknők, többek között két moldvai ,,csángómagyar", példamutatóan szervezték, rendezték a dolgokat! (...)

Sokszor éjszaka is bementünk a gyárba, egy ilyen alkalomkor az egyik almérnök, aki épp szolgálatos volt, arra kért: hallgassam meg őt, és ,,segítsek". Nyílt titok volt a gyárban, hogy ő a szekuritáté embere volt, ezt ő akkor részletesen el is mondta, s megnevezte azokat, akikről rendszeresen jelentett (pl. rólam is). Elmondta, hogy őt a gyárban megfenyegették, megmutatták neki, hogy ,,melyik oszlopra fogják felakasztani" (szerintem ugratták), s kért, hogy védjem meg őt, amit természetesen meg is ígértem.

Két román nemzetiségű mérnök azzal jött hozzám, hogy ők vajon maradhatnak-e itt, nem lesznek-e háborgatásnak kitéve. Annyi kósza hír, összevisszaság volt a fordulat után, hogy nem kell csodálkozni az ilyen felvetéseken. Megnyugtattam őket, s ma is biztosan állítom, hogy a textilgyár mintegy kétszáz román nemzetiségű alkalmazottja közül egyet sem üldöztünk el (lásd a Har—Kov-jelentés valótlan állításait).

Tavaly, tehát 2009-ben ünnepelhettük volna a gyár fennállásának 130. évfordulóját. (Sajnos, már nincs mit ünnepelni.) Akkor, 1989-ben az alkalmazottak mintegy 93 százaléka magyar volt, köztük sok nagyon jó szakember, akik kultúrájukat, hovatartozásukat minden időben megőrizték. Így hát a fordulat után már az első napokban megmozdultak, léptek az ,,új világ" felé. Pl. a fúvószenekar már január elején harsogta a magyar és a székely himnuszt! (...)

Vagy negyven évvel ezelőtt mondta egyszer egy Kolozsvárról idetelepült mérnök: olyannak látom a gyárotokat, mint Rómában a Vatikánt! Egy külön világ.

Az is volt. Az összefogás, összetartozás érzése, az egymásba vetett bizalom volt az, amely a kemény diktatúra idején is elviselhetővé tette az életet. Miközben a legkényesebb, sokszor veszélyes dolgot is megoldottuk: pl. amikor a hetvenes években Jakab Antal akkori gyulafehérvári segédpüspök a gyárba jött, hogy könyvkötő vásznat és egyebeket vásároljon kiutalás nélkül. (Ilyet ők nem tudtak szerezni.) Hegyi Zoltán akkori igazgató — ismerve az én egyházhoz való kötődésemet — megbízott, hogy intézzem el ,,jól, de okosan" a dolgot. Megbíztunk egymásban, bár a politikai felfogás, származás stb. dolgában teljesen különbözőek voltunk!

A vezetőség kimagasló egyénisége volt Bucs József, aki sajnos már 49 éves korában elhunyt. (A nagyapja, Pál Ferenc állította rétyi honvédszobrot nemrég ásták ki a múzeum kertjéből.)

Király Károly és Domokos Géza a legnehezebb időkben is néha meglátogatta őt a gyárban, ilyenkor engem is az irodájába hívott, ahol tényleg ,,bizalmas" beszélgetések folytak. Ebből sem lett soha baj.

A ,,forradalom" után háromfelé kellett szakadnom: a mindennapi gyári munka, a ,,fronttal" kapcsolatos teendők, valamint az RMDSZ.

Egyik éjszaka behívtak a megyéhez, ti. a székház előtt tüntettek Orbán Árpád ellen. Voltaképpen az ellen, hogy magyar ember és a régi rend embere vezette a megyét. Csodáltam, hogy Orbán Árpád milyen higgadtan viselte el mindazt, ami vele azokban a napokban megesett! Később aztán, amikor a front megyei bizottsága elé terjesztette ,,jóváhagyás végett" azoknak a lajstromát, akikkel együtt kívánt dolgozni, kétszer is megszakítottam, amit ő zokon is vett. Számomra az volt érthetetlen, sőt, akkor egyszerűen elfogadhatatlan, hogy a felsorolt személyek többsége a ,,forradalom" előtt is hasonló munkakörben volt, ,,rendszerváltásról" tehát nem beszélhettünk.

Engem ti. Mihai Ralea, Groza akkori helyettese már 1959-ben kioktatott, hogy ,,forradalmi időkben" ,,váltásnak" kell bekövetkeznie. A Párt akkor elhatározta, hogy ,,megtisztítja" az egyetemisták sorait minden osztályidegen elemtől. Ikerfivérem és én, a bukaresti műegyetem utolsó éves hallgatói kizárás előtt álltunk, mivel apánkat az 1956-os ,,ellenforradalom" itteni megtorlása során huszonöt év kényszermunkára ítélték. Kihallgatást kértünk az államfőtől, helyettese, M. Ralea fogadott, aki kijelentette: nem tud segíteni. Utána hosszasan magyarázta, hogy ,,forradalmi időket élünk, váltásnak kell bekövetkeznie", s ezt nemcsak hogy meg kell értenünk, de el is kell fogadnunk! Az egyetemről kirúgtak, a család minden ingatlan és ingó vagyonát elkobozták, kilakoltattak, anyánk a sok szenvedésbe belepusztult, s mi csak hat évvel később kaptunk engedélyt tanulmányaink befejezésére.

A ’89-es fordulat történéseinek megítélése — tárgyilagosságra való törekvés mellett is — függvénye volt annak, hogy ki ,,hova tartozott" az azelőtti rendszerben!

Azok, akik velejéig megszenvedték az 1989-es előtti idők keserveit, valós változást vártak, ebben reménykedtek. Befolyásolni nem tudták a dolgok menetét, hisz nem tudok pl. egyetlen volt politikai fogolyról sem, aki a kezdetekben tagja lett volna valamilyen tanácsnak, bizottságnak. (...)

Sylvester Lajossal részt vettem 1990. január 7-én Kolozsváron az RMDSZ első országos tanácskozásán. Bár a teremben hideg volt, Domokos Géza verejtékezett azon hírek hallatán, melyek rendőrök ellen elkövetett erőszakoskodásról szóltak. Nem győzte hangsúlyozni, hogy ezek a dolgok mennyire megnehezítik az ő, a mi helyzetünket Bukarestben.

Némely egykori ismert politikus amellett érvelt, az RMDSZ nyilvánítsa ki, hogy az az egykori Magyar Népi Szövetség utódja, jogutódja. Éreztem, hogy ott üt meg a guta! Cseperedő korunkban, negyven évvel azelőtt unokabátyánk, dr. Pál Gábor pontosan kifejtette, hogy milyen hibás az MNSZ politikája, s mindaz, amit ő előre látott, sajnos, be is következett! Sőt, annál több, hisz vezetői börtönbe kerültek, minden kompromisszumra való hajlandóságuk dacára! Az MNSZ döntéseitől Márton Áron püspök úr is teljesen elhatárolódott annak idején.

Gábor unokabátyánk házában, Csíkszeredában székel ma a magyar konzulátus, emlékét e ház falán egy magyar kifejező dombormú őrzi: a két világháború között szenátor volt, politikus, aki utána is a maga egyenes útját járta. Apánk és ő alakította ki Imre fivérem és az én szemléletemet. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy mi ’89-ben nem kívántuk egy ,,újabb Magyar Népi Szövetség" létrejöttét! (...)

De voltak egyebek is, amiket az elmúlt húsz év alatt nehezen tudtam elfogadni. Pl. az, hogy az egykori rendszer kiszolgálói közül egy sem akadt, aki kijelentette volna, hogy ,,hibáztam", vagy legalább hogy ,,tévedtem". A feleségem az ötvenes években például, amikor az ,,osztályharc" csúcsosodott, a marosvásárhelyi egyetem hallgatója volt. Több írás jelent meg mindarról, ami akkor ott megesett: kinek hogyan törték kettőbe életpályáját! A rendszer emberei közül soha senki sem nyilatkozott ’89 után, még annyit sem, hogy ,,sajnálom". Az akkor kisemmizettek ezt jogosan elvárhatták volna!

Ma már ott tartunk, hogy a múlt rendszer üldöztetéseiről nem ildomos nyilatkozni, írni. Remélve azt, hogy ez az írás nyomdafestéket fog látni, a ,,baloldal" felé is tisztelettel kijelentem, hogy a dolgokat végre a maguk helyére kellene tenni, csak egy tiszta alapra lehet felépíteni egy új világot! Különben ebben sem vagyok ,,eredeti", Tőkés László ezt sürgeti évek óta!

Az értekezlet után a kolozsvári Magyar Operában egy rövid műsor volt. Ott hangzott el Reményik Sándor Mohács után című verse, melynek utolsó szakasza azóta is fülemben cseng. (...)

Mint ismeretes, 1956 után több fiatalt elítéltek, mert itt, Szentgyörgyön megkoszorúzták az 1848/49-es emlékművet. Egyikük, aki együtt raboskodott apámmal Peripraván, szabadulása után a gyárunkba került, s többször beszélt négyszemközt arról, hogy Csiha Kálmán, a majdani püspök meg P. Hajdu Leander egykori csíksomlyói ferences házfőnök tartotta bennük, fiatalokban a lelket, a reményt. Azt mondta: nekik köszönhetem, hogy kibírtam a sok éhezést, szenvedést! Amikor a püspökünk — a változások előtt — Leander atyát temette, így fogalmazott: ,,megint lehullott Erdély egyik fényes csillaga!"

Mindketten, már fiatal korunkban és mindvégig, amíg éltek, Imre fivéremet és engem megtiszteltek barátságukkal, bizalmukkal. Így hát, a fenti vers hallatán nem kellett azon töprengenem ott, Kolozsváron, hogy milyenek is lehetnek az olyan emberek, akik ,,a sírba is reménységgel szállnak". Tisztesség adassék nekik és a hozzájuk hasonlóknak!

Január 13-án az RMDSZ országos küldött-tanácskozást tartott Marosvásárhelyen, amelyen ugyancsak Sylvester Lajossal vettem részt, aki akkor már tagja volt az országos vezetőségnek is. Időközben fivérem, Imre az RMDSZ Maros és Kovászna megyei szervezeteinek villamos írógépeket és egy-egy új fénymásolót szerzett a százhalombattai kombinát adományaként, s ez gördülékenyebbé tette az irodai munkát.

Mindenki tette a dolgát, miközben fejünk felett gyülekeztek a felhők, minden szinten szeparatizmussal, sőt, nacionalizmussal vádolták a magyarságot, hogy aztán a marosvásárhelyi fekete március mindent betetőzzön. De ez már egy másik történet.