Vespasianus római császár a tevékeny uralkodók közül való volt. Könnyű őket számon tartani, nem sokan valának. Vespasianus úgy akart úrrá lenni az életen, ha már a halálon nem tud, hogy munkával töltötte telides-teli minden óráját. Talán azért, hogy azzal többnek lássék sorsa előtt joga az élethez, tovább? Meglehet.
Ki tudná azt meghatározni, miféle teremtő indulat veti ki ágyából a vén gazdát, hogy kievickéljen az udvarra, a marhák istállója irányába, nincs-e gond, s mit tehetne, ha lenne, az éjféli órán...
Vespasianus azt mondotta, a császárnak állva kell meghalni. Mentsen Isten a hasonlítgatástól, inkább elgondolkodom azon, vajon miféle biztonságban állott és élt akkor, amikor ezt kimondotta, leírta a császárgyilkolásról is híres Örök Városban?
A császár tehet mást is, mint hogy dolgozzék inaszakadtáig. Van bora, aranya, nyájnyi leány a kedvére. Mégis a munkás ember-császár a dologidőt választja, lám.
Az írónak ülve kell meghalnia? Vagy jártában, keltében, látván látva, mivégre s mire megyen szomszédja s népe?
Benedek Elek asztalra borulva, Glaserus bázeli egyetemi mester 1675-ben a kolerajárványban gyógyítván halt meg, ő is állva, betegek mellett. Minden tudományokat felmérve s a javát felszedve, Párizsban mondotta ki: a hazai füst hasznosabb, mint a külhoni fény.
No hiszen nem a bulvárokat s nem a matrózkocsmákat járta ő sem, hanem az akadémiákat, aztán haza, irány az az egyetlen csillag a hazai füst fölött.
Hazatérni, s valahogy Isten kegyelméből ülve-állva halni valami munka fölé hajolva — ennél többet nem kívánhat se künn, se benn, ki megfordulta magát.
Ki jókedvűen ment odébb, világot látni, nem fordul sajogva-rajongva ama füst felé, annak a fény s arany a rajongás forrása. Ám ki tudja, kit hogyan talál meg ama gyógyíthatatlan betegség, amelyet még Glaserus mester sem gyógyíthat meg, s amelyet Vespasianus császár is csak ámulattal nevez titokzatos ködökben meredő sziklahegynek, mondván, az lehet, az, a honvágy...
A hű eb meghal gazdája sírján, titokban, éjjel. Nyüszít, vinnyog, szűköl, nyálát keni a szigorú fejfához, azzal annyiban hagyja életrészét maga is.
Tomist átkozta, de írt benne állva Ovidius, mert mást nem tehetett a császári parancs ellen. A száműzetés feloldható, ha dolgozik a lélek.
Amikor a lélek készül belészakadni a vágyakozásba, a föld s a fejfa, a vackorfa, a kútgém látomásaiba, akkor menni kell, ha lehet. Mikesnek nem lehetett. S nem lehetett Márainak, a penszilvániai székelyeknek, mert nem s nem.
A császár állva haljon meg, vigyázván emberi birodalmára.
Az író ülve, egyenes derékkal, sosem remegő ujjaival olyan húrokon, melyek hallható, reményes hangon szólalnak.
Ember nélkül haza sincs, és hazája nélkül az ember porszemnél is kevesebb.