A fenti kérdés fontossága nem kérdőjelezhető meg, mivel egy valuta erejét, szilárdságát, fenntarthatóságát a kibocsátó gazdasági ereje, jövedelemtermelő képessége, illetve adósságának mértéke és adósságtörlesztő képessége határozza meg. Az euró mögött ugyan azonosítható egységes pénzügypolitika — lásd az Európai Központi Bankot (EKB) —, ám a másik két pillér hiányzik, és ez az egységes pénzügypolitikát is irreálissá teheti. Az amerikai képlet tehát létezik, csak éppen fordítva: van képviselet, de nincs adóztatás!

Az 1999-ben létrejött euróövezet megalkotói, a szuverén államok megígérték egymásnak, hogy felelős gazdaság- és költségvetési politikát folytatnak majd. Bármelyikük sikertelensége esetén azonban — mint az utóbbi időben Görögország — a többiek szenvednek, mint most az euró leértékelődése formájában, tényleges módjuk azonban sem fegyelmezésre, sem kiegyenlítésre nincs. Inkább a zűrzavar nő: a német adófizetők tiltakoznak, hogy az ő zsebükből finanszírozzák a görög deficitet, a görögök pedig tüntetnek a megszorítások ellen, és nem értik, mire panaszkodnak a németek, akik akadálytalanul zúdíthatják áruikat a görög piacra, és élvezik az olcsó görögországi nyaralás örömeit. Angela Merkel német kancellár nemrég megpendített valamiféle gondolatot az ,,európai gazdasági kormányzatról". Ez lehet a jövő útja, de ma még könnyebb kimondani, mint megcsinálni.

Amerikai kálvária

Az Egyesült Államok 1792-ben fogadta el a dollárt egységes, hivatalos fizetőeszközként. Közös háttérpolitikára még nem volt szükség, a dollár szilárdságát sokáig szavatolta ezüsttartalma (24,057 gramm) és szabványos összetétele (1485 rész színezüst és 179 rész ötvözőanyag). Bár az amerikai szövetségi kongresszusnak 1789 óta joga van adóztatni, a szövetségi bevételek még több mint száz éven át csak a vám- és illetékbevételeknek a szövetségi államok által átengedett részéből származtak. Szövetségi jövedelemadót először az 1860-as években, a polgárháború idején vetettek ki kivételes intézkedésként az Egyesült Államokban, de utána megszüntették. Az Egyesült Államok szuverén egységként saját jogon 1894-től szeretett volna jövedelemadót szedni, de a Legfelsőbb Bíróság ezt alkotmányellenesnek minősítette. Így az Államokban csak alkotmánymódosítás után, 1913-tól lehetett bevezetni a modern értelemben vett központi — szövetségi — adórendszert és a tényleges, uniószintű állami költségvetést. Addig a jövedelmek szövetségi központosítása rendszerint a gazdaság egy százalékát sem érte el, és abból aligha lehetett volna finanszírozni a két világháborúban való amerikai részvételt.

Befizetők és haszonélvezők

Az euróövezettel azonosnak szánt Európai Uniónak van ugyan közös közvetlen képviselete, de ez az Európai Parlament, amely nem adóztathatja az EU lakosait. És a legfontosabb csak most következik: amit az EU-ban közös költségvetésnek neveznek, az igazából nem költségvetés, hanem csak egy közös gazdaságfejlesztési kalap, szubvencióalap, amely a tagállamok egyezményes, de mégiscsak önkéntes adományaiból áll össze. Az úgynevezett közös költségvetés forrásait tekintve körülbelül olyan, mint a száz évvel ezelőtti amerikai szövetségi költségvetés: túlnyomórészt a tagállamok önálló költségvetéseiből önkéntesen fizetett, nemzeti jövedelem alapú egyezményes kvótákból, továbbá a közös vámhatáron beszedett importvám és a cukorilleték egy részéből, valamint a tagállamokban szuverén módon beszedett áfa átutalt töredékéből áll össze. E közös pénzalap bevételei az idei költségvetési évben összesen is csak az EU becsült összesített nemzeti jövedelmének 1,04 százalékát érik el, és a szabály szerint nem is haladhatnák meg az 1,24 százalékot. E pénzalaphoz valamennyi EU-polgár átlagosan 246 euróval járul hozzá évente — nyilván hatalmas eltérésekkel. Független számítások szerint a befizetések és a kapott támogatások szaldója a legrosszabb: a hollandok számára fejenként évi 1476 eurós nettó befizetéssel a 2007—2013-as költségvetési időszakban, a skála túlsó végén pedig Magyarország és Észtország szerepel évente egyformán átlagosan 2394 eurós nettó haszonélvezettel. A közös alap nettó befizetői: Ausztria, Ciprus, Dánia, Svédország, Finnország, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia és Nagy-Britannia, a többiek nettó haszonélvezők.

A költségvetés normalitása

Az Egyesült Államokban a szövetségi költségvetés bevételei az utolsó végleges adatok szerint 2008-ban a hazai össztermék több mint 17 százalékának feleltek meg, a szövetségi államok és a helyhatóságok bevételei pedig további 13,7 százalékának. Az összes befizetés — szövetségi, állami és helyi — 55,6 százaléka a szövetségi költségvetésbe került, amely ennek közel egyötödét juttatta vissza az államoknak és a helyhatóságoknak, úgyhogy a befizetések több mint negyven százaléka maradt a szövetségi büdzsében. Az amerikaiak 2008-ban így fejenként átlagosan 14 410 dollárral tartották el országukat, ebből fejenként 8016 dollár — közel 6000 euró — került a szövetségi költségvetésbe, amiből több mint 6000 dollár ott is maradt. Ahogy az egy ,,normális" költségvetés esetén lenni szokott: enélkül nincs egységes gazdaság- és adósságpolitika sem, amelyet hosszabb távon nem pótolhat pusztán a politikai akarat.

(az MTI nyomán)