Igen, ennyien volnánk lassan mára mindazok, kik képletes — testi, anyagi és lelki — nadrágszíjunkat is az utolsó lyukig húztuk már, s nagyot fohászkodva, atlaszi erőfeszítéssel teszünk még egy végső lépést a tudatos magyar lét fenntartásának egyetlen lehetősége felé. Most így érezzük. Így véljük, gondoljuk, s ezért akarjuk is. Egy dobásunk még van, egy még lehetséges demokratikus. Választásokat kell nyerni.
Az anyagi ellehetetlenülés, a szellemi elsenyvedés kapujában még van egy esélyünk, még talán minden visszafordítható. Hisz — mondják — nekünk mindig egy Mohács kell a felébredéshez. Most ilyen időket élünk, s mert lopakodva, lassan, évek, évtizedek alatt font körül az ellen, nehezen vettük észre a veszélyt. Csak most, csak az utolsó perc utolsó órájában eszmélünk fel végre, hogy irdatlanul nagy a baj. Hogy nem csak országnyi, hanem nemzetnyi már, hisz a következő csata várt megnyerése is csak egy első lépcsőfoka annak a reménynek, mely néppé degradálódásunk, fajulásunk megállításához vezethet. S majd innen indulhat újra minden, ebből az ismét termékenyé váló talajból serkenhet ki a Kárpát-medencei közös jövőnk zöld fája.
Sós cseppjei Pannónia vizének, azok voltunk mindmáig, öntudatlanul is egymást keresve a ránk eresztett fojtogató történelmi párarengetegben. Hazájukat, otthonukat tétován kereső Ábelei a világóceánnak. Sorstalan árvák sokszor, tétova ódát dadogók, tán inkább elégiázók, életet, annak értéktelen, könnyű habját mohón habzsolók. Megtévesztett, megvezetett könnyű prédái a hol keleti, hol nyugati szélnek. Egymás ellen acsarkodók, összefogni tán már sohasem akarók, gyűlölködő istentelen teremtményei a századoknak. Ezek voltunk mi, magyarok.
De eddig volt a volt. És ettől arra lesz a lesz.
Ugyanazt, a közöset csak úgy hozhatjuk létre, tarthatjuk fenn, ha nemcsak a cél, hanem az eszközeink is közösek, és az eszközök majdani felkentjei, javunkra használói között nincs kakukktojás. Egy sem. Tiszta víz csak tiszta forrásból fakad. S a forrás csak akkor marad tiszta, ha senki nincs, ki önnön haszontól vezérelve belerondít. Mert elég volt a hamis prófétákból. Ők ugyanolyan ártói a jónak, mint azok, kik a mai káoszt tudatosan szülték. Nem lehetünk alázatos szemlélői semmilyen megalkuvásnak többé. Egyszerűen nem tehetjük, nem engedhetjük meg. Sem magunknak, sem másnak.
Talán múlt századok pátosza sejlik fel olykor e sorokban. Talán nem e századiak a leírt szavak. Lehet. De bajunk sem mai keletű, s a megoldás is csak a múlttal való tudatos számolással, tanulságainak számbavételével található meg. A lengyelek rendszerváltáskor megnevezték a felelősöket, s azóta csak rátermettség szerint választanak, jórészt párttól függetlenül. Mi ezt nem tettük meg. Innen a baj. A tengernyi baj. S ezért kell a tengernyi ember összefogása is.
