Sajnos, voltak kevésbé jól sikerült csínyek is, amikor például jött a bezuhanás — ami azt jelentette, hogy a szülők bejöttek látogatóba, és pakkot hoztak —, a nagyobb diákok pedig megdézsmálták azt. Érdekes, hogy az ilyesmi nem azokkal fordult elő, akik a kapott csomagból másokat is megkínáltak, hanem azokkal, akik úgynevezett smucigok voltak, és csak a szekrény ajtaja háta mögött ettek.

Amikor a Mikóba kerültem, Demeter Béla volt az igazgató, kissé merev, igen szigorú, de nagyon igazságos latintanár, utána 1946-ban jött az új rendszer embere, Schuller Sándor, aki már próbálta az új irányba terelni az ideológiát, de nem volt rossz tanár, német szakos volt. Aztán ott volt Rácz Gábor igazgató. Őt nagyon-nagyon szerettük, ő volt az a pedagógus, aki nem vert, nem kiabált, de akivel szemben mindenki a legjobb oldalát akarta kimutatni, különleges adottságokkal felruházott pedagógus volt.

— Amolyan Kónya Ádám típusú pedagógus?

— Pontosan olyan. Talán nem is véletlen, hogy Kónya Ádám tanítványa volt, majd veje lett Rácz Gábornak. Salamon Sándor, Debreczi tanár úr feltétlenül a nagy egyéniségek közé tartozott. A földrajz-történelem tanárunk Harkó József volt, egy rendkívül diákszerető, pedáns pedagógus, aki büntetett, de csak akkor, ha valaki megérdemelte. Nála a diák mindig tudta, hogy ha számonkérés, büntetés következik, az nem hiábavaló. Döme Bálint tanár úr az idősebbek közé tartozott, matematika szakos volt, ő sajnos csak azokat szerette, akik jó számtanisták voltunk… voltak...

— Voltunk vagy voltak?

— Voltak! Haha… Nos, egyszer kihívja a padtársamat, Németh Sándort, aki magyarhermányi volt. Elsősök voltunk, azt hiszem, éppen első alkalommal felelt a táblánál számtanból Sándor. Kiment a táblához, és mondta, ahogy otthon, Magyarhermányban tanulta: Keccör kettő kerekön négy! Döme Bálint felháborodott: Először is mi az, hogy keccör kettő?! S mi az, hogy kerekön?! Hát ilyen nincs a matematikában! Majd megölte Sándort, pedig ennek száz százalékban igaza volt, hogy a kétszer kettő, az kerekön négy… Ráadásul még most is mondják, hogy tíz meg tíz, az kereken húsz… Na, Döme Bálint nem tudott minket tanítani, sajnos. Látod, így vittük be a Mikóba a tájszólást is. A telegdi székelyek, tehát a szék határán túliak másképp beszéltek, mint mi, a sepsiek. Olasztelekről is sokan voltak a Mikóban, aztán nagyrészt átmentek Udvarhelyre, na az olasztelekiek is azt mondták, hogy: embör.

— Olaszteleken, Erdőfülében, Bardocon, Vargyason, Felsőrákoson a mai napig ő-znek…

— Igen. És ez nem véletlen, mert a székely megtelepedésnek nagyon-nagyon fontos momentumát és helyét jelzi. Eddig tartott a telegdi székelyek települése, s eddig a sepsieké. Ez gyepű volt a két székelység között. Az sem volt véletlen, hogy létezett egy Telegdi-Bacon és egy Sepsi-Bacon, amelyet egy patak választott el egymástól. És ennek alapján szerveződött a majdani két kicsi székely szék, azaz Miklósvár-fiúszék és Bardoc-fiúszék. Erre már Orbán Balázs is felfigyelt. Emlékszem, hogy amikor egyszer a Csíki Büdösben kezeltettem a reumámat a hatvanas évek közepén, egy telegdi-baconi Juliska néni is ott volt, és rengeteget mesélt, hogy így Telegdi-Bacon, úgy Sepsi-Bacon, s mondom magamban, ej, csakugyan, hát ez az idős asszony pontosan tudja a történelmet… S akkor határoztam el, hogy ennek is utánanézek.

— Ekkor már képzett történész volt. Harkó József személye befolyásolta abban, hogy a történészpálya felé tájékozódjék?

— A történelem iránti érdeklődést már Bodosból magammal vittem. Mert apám rengeteget mesélt a történelemről. Ő Rákócziról szeretett nagyon sokat mesélni…

— Első világháborús hadifogoly is volt Oroszországban…

— Igen, együtt volt hadifogoly Gyóni Gézával, lapot szerkesztettek a lágerban. S ezek a témák sokszor még a mezőn is előjöttek, mindegyre mondta a történeteit. Vagy már mikós diák voltam, és házi feladat volt a Bánk bán dráma háttere, s én ezt nem ismertem olyan jól. Addig udvaroltam neki, hogy kapásból megírt nekem egy tömör összefoglalót, meg is mutattam Salamon Sándornak, s azt mondja: Te, ezt nem te írtad… Úgy tudta apám a történelmet, végedes-végig kitűnő tanuló volt, de hát tanító lett belőle, és nem bánta meg. Szerette a falut, a falu is szerette őt, levélíró volt, kérvényíró volt, szónok volt, szeretett szónokolni. Amikor valamilyen gyűlésen apám egy kicsit hosszú lére eresztette, anyám ott ült az első sorban, s beleszólt: Elég! A falubeliek mindig tudták, hogy ez a pillanat be fog következni a gyűlésen, s ha ez a közbeszólás mégis elmaradt, már hiányérzetük volt…

Nagy Áron dédapám negyvennyolcas honvédtizedes volt, karddal ment haza, a padláson rejtette el. Mi gyermekek voltunk, megtaláltuk, a padláson játszottunk a karddal, nehéz volt, és mit ad Isten, Gáspár nagyapám, a tanító egyszer négy kést csináltatott abból a kardból, egy kést megtartott magának, a többit elosztotta a három leányának. S anyám ahányszor vágta avval a késsel a húst, mindig mondta: Ez Nagy Áron kardjából van… Ez is elraktározódott bennem, hogy dédapám, s negyvennyolc. De Gáspár nagyapám, a tanító, kormánypárti, Tisza-párti volt, s anyám mindig, de mindig mesélte, hogy amikor választások voltak — ez még a Monarchia ideje —, tudták, hogy valamelyik ablakukat beverik, mert a falu negyvennyolcas volt, Gáspár tanító pedig Tisza-párti. Ha nem is törték be az ablakunkat, de legalább meghajigálták, aztán a választások elmúltával mindig helyreállt a rend. De az apám elmondásaiból ezek a történetek is megmaradtak bennem. És akkor Szentgyörgyön a tanáraimtól kaptam a pluszt 1848-ról, és szinte magától alakult ki, hogy én a történelem—földrajz szakra iratkoztam 1948-ban.

A Bolyai Egyetemen

Apám szerette volna, ha a családban lesz egy orvos, ez viszont nekem nem tetszett, édesanyám nem szólt bele. Aztán Benedek Csaba bibarcfalvi kolléga történelem szakos volt, vele beszélgettem, lehet, hogy neki szerepe volt abban, hogy együtt jöttünk fel Kolozsvárra, és én a történelem—földrajz szakra iratkoztam. Egy hónap múlva jött az államosítás, és elveszítettük a régi Kolozsvárt. Akkor még a kocsmában is magyarul énekeltünk Kolozsváron, és emlékszem, hogy valaki odatett az asztalunkra egy liter bort, mert valahol az állomás környéki kocsmában olyan szépen énekeltünk magyarul. Egy hónapig lógtunk, mert az államosítás miatt nem kezdődött meg a tanítás az egyetemen, bentlakásunk ugyan volt, de menza nem. Kimentünk az egyik vendéglőbe, amelyikről Bálint Tibor írta a Zokogó majom című kötetét, s amikor ott Szilágyi úr megtudta, hogy egyetemi hallgatók vagyunk, egy nagy tál levest s a kenyeret kitette elénk: Egyetek. Ha kimentünk a piacra, a hóstátiak árulták a nagy házikenyereket, ingyen nem adtak, de egy-egy jó nagy szeletet leszeltek nekünk. A színházban az Isten, császár, paraszt című darabot próbálták, elmentünk statisztának, az volt a szerepünk, hogy mulassunk. Szegény és szerény diákok voltunk, nem ment. Azt mondja az egyik színész: Ti soha nem voltatok részegek? S akkor megmutatta, hogy kell. Így jutottunk egy kis pénzecskéhez. De az államosítás után erősen érződött az új ideológia erőltetése. Bár a tanáraink egy része ennek tisztességesen ellenállt, azért a politikai gazdaságtannal, a Szovjetunió történetével, a bolsevik párt történetével sok időt elvesztegettünk. De Imreh István szemináriumait nagyon szerettem, s ennek a hatására találtam vissza a székely falu témájára, amiről később írtam.

Az első évben még itt voltak a magyarországi tanárok, Entz Géza, László Gyula, az ő előadásaikat egy-egy fél évig hallgattam. De ott voltak olyan professzorok, akik magas szintem adtak elő, mint Bodor András, Jakó Zsigmond. Én különösen az Imreh István speciális szemináriumaira emlékszem jól vissza, mert ő már akkor foglalkozott a székely társadalom történetével, a székely faluval, ami színvonalát és problematikáját tekintve is nagyon lekötötte a figyelmünket.

— Ez az érdeklődési kör egybeesett azzal, amit Egyed Ákos otthon, Bodosban megtapasztalt.

— Feltétlenül. Az otthoni élmények pontosan találkoztak az Imreh István által előadott kérdéskörrel. És ez bizonyosan kihatott a későbbi kutatásaimra, mert én igyekeztem ezt a kérdéskört onnan tovább kutatni, ahol ő, Imreh István a vizsgált időszak tekintetében megállt. Imreh István kutatásai ugyanis 1848-ig tartanak, én pedig az első kutatásaimat az agrártörténet terén éppen az 1848-as évvel, a forradalommal kezdtem. Imreh István meg is jegyezte egyik kötetében, hogy az 1848-at követő időszakot kutassák tovább a fiatalok, és az én esetemben pontosan ez történt.

Engem negyedéves koromban kineveztek gyakornoknak Erdélyi professzor egyetemes újkori előadásainak a szeminarizálására. A professzorom főleg diplomáciatörténetet adott elő, ami engem nagyon érdekelt. Erdélyi egyébként huzamosabb ideig Angliában élt, mert illegális kommunista lévén oda menekült, de később itthon éppen azért rúgták ki a pártból, mert Angliában tartózkodott… Nos, szeminarizáltam, és ekkor, negyedéves koromban ért egy nagyon kellemetlen meglepetés. A szüleim Bodosból állták a tanulmányi költségeimet, de nagyon nehezen, mert közben kuláklistára kerültek. 1952-ben a Luka László, Pauker Anna és Teohari Georgescu elleni leszámoló hadjárat idején az osztályharc rettenetesen kemény lett, és engem is mindegyre kezdtek hívogatni az egyetem káderosztályára, és életrajzokat kellett írnunk. Volt egy modell, ami szerint írtuk, csak arra kellett vigyáznunk, hogy olyan legyen, mint az előző, nehogy valami változás vagy újdonság szerepeljen benne. És amikor az osztályharc élesedésekor engem is elkezdtek hívogatni, arról érdeklődtek, hogy: Apád mivel foglalkozik? Mennyi birtokotok van? Apád tagja volt-e a pártnak? Megpró­báltam védekezni, ahogy tudtam, hiszen birtokunk nem volt olyan sok, tizenkét hektár lehetett, de nagy része erdő volt, hat hektár pedig szántó és kaszáló, de az is igaz, hogy volt egy szolgálónk, mert apám az iskola mellett gazdaságot is vezetett, s jól jött a segítség. Arra kellett vigyáznom, nehogy ezeket elmondjam, mert akkoriban, ha valakinek egyetlen szolgálója volt, már kizsákmányolónak számított. Mivel a tanulmányi bizonyítványom jó volt, egyszer mégis hívattak, és bejelentették: az a megtiszteltetés érte, hogy kiküldjük doktorálni a Szovjetunióba. Nyilvánvaló, hogy ezt elfogadtam volna, ha nem villan át az agyamon: ha én erre igent mondok, másnap indul a káderosztály megbízottja a szülőfalumba, és ki fogja deríteni, hogy édesapám bizony az első világháborúban vitéz volt, hogy szolgálót is tartottunk, s akkor nekem végem, elvisznek munkaszolgálatra, és ki tudja, folytathatom-e a tanulmányaimat, be sem tudom fejezni az egyetemet. Tehát azt mondtam: nem. Ezek után a káderosztály eléggé bizalmatlanul nézett rám, az IMSZ-ből is kirúgtak, és eléggé bizonytalanná vált a létem. De alig néhány nap múlva megjelent egy bizottság, amely a tanulmányi eredményeimre hivatkozva azt kérdezte: szeretnék-e tudományos kutatásokat folytatni. S azt mondtam: igen. Őszintén. Rövidesen elvittek négy hónapra katonának Nagysinkre. Édesanyám elkísért a falu végéig, sírt, én is el voltam keseredve, hogy mi lesz velem a társadalmi származás, a kulákság miatt. Ezt a katonaságnál is mindegyre kérdezgették, utólag, a leszerelésem után tudtam meg, hogy a katonaságtól haza, pontosabban a bibarcfalvi néptanácshoz küldött kérdőíveket a titkárnő, egy egyszerű bibarcfalvi asszony mellőzte. Azt mondta volt nekem: Én ezekre a kérdésekre sohasem feleltem… Tessék megnézni, itt vannak a papírok… Nem is ismertem azt az asszonyt. És én ennek köszönhetően megúsztam, hogy a katonaságnál a származásomról piszkáljanak. Ehelyett a román katonatársak mindegyre kértek, hogy énekeljünk nekik mi, a magyarok, s aztán énekeltünk hol népdalokat, hol katonaindulókat… A kiképzőtisztjeink a második világháborúban részt vettek volt, s amikor gyakorlólövészeten gyengén lőttünk, meg is jegyezték: A honvédek jobban lőttek… De a helyzetem annyira foglalkoztatott, hogy muszáj volt megmondanom a zászlóaljparancsnokomnak, hogy apám egyszerű tanító, de kuláklistára tették… Taci din gură! Hallgass, azt mondta, amikor baj van, gyere hozzám. Na, ezen a téren szerencsére ennél több nem történt.

Lejegyezte: BENKŐ LEVENTE

(folytatjuk)