Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy, görbe fűzfa Csenger meg Tótfalu közt a Szamos partján. Olyan nagyon görbe volt, annyira meg volt hajolva, hogy már csak egy arasz választotta el a pataktól.
A patak partján jöttek-mentek az emberek, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a fa alighanem szomjas, azért van így lehajolva, de bizony nem ér el a vízig, jó volna hát megitatni.
Egyszer arra megy egy szegény ember, azt mondja:
— Hej, de szomjas lehet ez a fűzfa!
Visszamegy Csengerbe, a faluba, mondja a bírónak, hogy szedjen össze nyolc embert rajtuk kívül, hogy legyenek tízen, aztán menjenek el, vágják ki a fát, döntsék bele a Szamosba, hadd igya jól tele magát, aztán majd visszaállítják.
Ki is megy tíz ember a bíró kíséretében a patakhoz, nekifognak, lefűrészelik a nagy fát, s amikor a fa belezuhan a vízbe, látják ám mindnyájan, hogy a kiszáradt fűzfa olyan odvas, olyan szuvas, hogy csak úgy issza be a vizet. Azt mondja az egyik ember, az, amelyik az itatást indítványozta:
— Látja, tekintetes bíró uram, milyen mohón iszik szegény fa, biztosan nagyon szomjas lehetett már. Na, hadd legyen itt vagy egy hétig, majd akkor kivesszük, most már menjünk haza.
Azt mondja erre a bíró:
— De előbb számoljuk meg, hogy megvagyunk-e mind a tízen, nem húzott-e be valakit a vízbe ez a nagy fa.
Elkezd a bíró számolni, de amikor kilencig elszámol, magát elfelejti hozzávenni, s így csak kilencig jut. Megszámolja vagy ötször, de mindig csak kilenc! A fejéhez kapja a két kezét, és kétségbeesetten ordítani kezd:
— Jaj, egy embert elvitt a víz! Jaj, mi lesz velem, mikor én vagyok a felelős mind a tízért?! Nahát, most már haza sem mehetek, mert oda a becsület!
Erre a többiek is elkezdenek számolni, de mindegyik csak kilenc embert számol. Azt mondja erre az az ember, aki a fűzfaitatást kitalálta:
— No, már én sem mehetek többé haza, mert én találtam ki a dolgot, én vagyok a felelős mindenért.
Egyszer csak azt mondja az egyik ember:
— Tudjátok, mit? Simítsuk le az agyagot a patak partján jó alaposan, aztán hasaljunk neki, vágjuk bele az orrunkat mind a tízen, vagy ahányan itt vagyunk, aztán számoljuk meg, hány lyuk van a sárban.
Úgy is tettek. Mikor lehasaltak, jól belevágták az orrukat a földbe. Megszámolják, hát tíz van. Hő! Elkezdenek örömükben ugrálni:
— Megvan, megvan mind a tíz, megvan mind a tíz!
Ezzel elmentek haza, és még most is otthon vannak, ha meg nem haltak.
