Amint ott álltam a néptanácsi bejárat közelében, és befelé néztem, egy nagy kaliberű ember jött felém, átfogta derekamat, felemelt annyira, hogy nem érte a lábam a földet. Elkezdett ordítani románul: Ăsta e omul nostru; ăsta a fost un om cinstit! ,,Ez a mi emberünk, ez egy tisztességes ember!" És még nem is tudom, miket emlegetett. Alig tudtam meggyőzni, hogy tegyen már le. Ismertem ezt a férfiút, tudtam, hogy szereti a piát, de most egy kicsit túltengésben volt.
Ez az ember dr. Florin Creţu (Puiu) állatorvos, és éppen akkor a kökösi szarvasmarha-tenyészet igazgatója volt. Régebben dolgoztam vele, és egy adott pillanatban főnöke is voltam. A gesztus részéről egy kicsit vulgáris volt, nekem viszont jólesett, mert a közmondás is azt tartja: az igazat a kicsi gyermek és a részeg ember mondja meg. Amint elfordult tőlem, elindultam a megyei milícia és szekuritáté épülete felé, mert hallottam a téren beszélni, hogy ott égnek az autók. Tényleg, két autó ki volt égve, egyik még füstölgött. Még egy körséta után hazamentem, este 8 órakor. Egész este a tévét néztem, és a rádiót hallgattam — egymás után jöttek a hírek, jók és rosszak.
Másnap reggel, december 23-án úgy 9 óra felé ismét kimentem a térre. A pártszékház előtt nagyon is gyűlt a tömeg. Már az erkélyről is beszéltek. Amint a néptanácsi bejárati ajtókhoz értem, ott találkoztam Benedek Leventével, a tervosztály igazgatójával, aki nekem közvetlen főnököm is volt, és Dobra Jóska kollégával, aki velem dolgozott egy irodában. Néhány szó után mondom, hogy menjünk be az épületbe, az irodába. Erre azt válaszolták, hogy nem engednek be senkit azok, akiket forradalmárnak tartanak. Odanéztem a bejárathoz, és láttam úgy nyolc-tíz fiatalabb személyt — egy gárdaruhás férfit, akinek piros szalag volt a bal karján, azt megismertem. Odaléptem hozzá, köszöntöttem, ő is köszöntött, mert jól ismert. Ez az ember volt a Csíki utcai kárpitosműhely főnöke. Ők csinálták a pártnál és a néptanácsnál a töltött székeket, és díszítették rézszegekkel. Többször beszélgettünk még akkor is benn, a székházban. Mi itt dolgozunk a néptanácsnál, be akarunk menni! Rám nézett, és azt mondta, hogy jó, menjenek.
Amikor felértünk az első emeletre, ahol a mi irodáink voltak, hát nem hittünk a szemünknek. Az irodák ajtai végre nyitva, és bent árvíz utáni helyzetkép tárult elénk. Abban az irodában, ahol én és Dobra is dolgoztunk, ahol a megye pénzügyi tevékenységét koordináltunk (a pénzalapok elosztása községekre, városokra és intézményeknek, iskoláknak, kórházaknak, színháznak stb.), könyvelési és statisztikai akták, dokumentációk voltak, ahol az anyagkiutalások történtek — itt talán még szörnyűbb volt a helyzet, mint a többi irodában.
Székek, asztalok összetörve, csillár leszakítva, a szekrények feldúlva, az akták, dossziék úgy hevertek a padlón, mint az alomszalma az istállóban. A számoló- és írógépek a földhöz verve, összetaposva, összetörve.
Azon tanakodtunk, hogy tegnap (22-én) kik követhették el ezt a gaztettet, miért — hiszen itt nem pártdokumentumok, káderiratok, propagandaművek vagy Ceauşescu-művek voltak, hanem pénzügyi-gazdasági akták. Szomorú volt a látvány, s ez jellemezte a vandálok műveltségi fokát is. Ahogy ott ültünk hárman egy megrongált asztal tetején, olykor-olykor valakik nagy sietve elhaladtak a folyosón a felső emeletre vagy onnan vissza.
A nagy futás a pártszékházból
Egy adott pillanatban azt kérdeztem a kollégáktól: vajon hol lehetnek a megyei pártvezetők? És akkor mondta el Benedek Levente a sztorit, hogy előző nap, 22-én a kora délutáni órákban, miután megtudták, hogy Ceauşescu elfutott Bukarestből, ők is megiramodtak, ki merre tudott. Élen a híres Rab Pistával a büfé melletti hátsó, vasajtós kijáraton akartak menekülni, de az ajtó be volt zárva. Ezen az ajtón át pótolták mindig a pártbüfé készletét. Benedek éppen akkor nézett ki az irodája ablakából, meglátták, és kérték, hogy segítsen kijutni az udvarról. A vasajtó kulcsa a büfé hátsó ajtója melletti szegen lógott mindig, ezt ő tudta. Lement, és nagy nehezen kinyitotta az ajtót, a volt mozi udvarán ott várakozott két terepjáró. Betolongtak, és elindultak a megyei milícia és a szekuritáté felé, de ott már záróra volt. Tovább mentek a szépmezői pártfarmra, onnan Kovászna, Kommandó a Bászka-patak mellett Bodzaforduló, Keresztvár, Pürkerec, Tatrang, és a végállomás Bácsfalu, Rab Pista szülői háza. Időközben többen leszálltak Kovásznán, így Holircă, az agrártitkár, aki Uzonban az orvosi rendelőben, Köllő doktornál húzta meg magát.
Mi hárman lementünk az épület elé, ott volt még Kémenes Jóska és Barabás Misi jogász, szintén a néptanácsnál dolgoztak. Ott álltunk öten, és hallgattuk a beszédeket. Akkor hallottam Sylvester Lajost, Kozsokár Gábort és Incze Sándor tiszteletes urat beszélni. Akkor mondta Kozsokár Gábor, hogy ,,én magyarnak születtem, és az is vagyok!" A legaktívabb kiabáló és rohangáló Dumbravă állatorvos volt.
A téren rengeteg ember állt, még egy hosszú ágú emelődaru is bevonult az épület elé, amelynek a végén fehér zászló lobogott.
Rendteremtés
A kollégákkal abban egyeztünk meg, hogy másnap reggel (24-én) bejövünk ismét az irodáinkba. Addigra már alakulgatott a megyei Nemzeti Megmentési Front a bukaresti példa után, de azt is elhíresztelték, hogy jönnek a terroristák. Mi is megszerveztük az őrző-védő csoportokat magunk közül, hogy megvédjük a terroristáktól a garázst, raktárt, irattárat, központi fűtőházat. Akkor éjszaka — karácsony szenvedején — Ferencz Lajos kollégával a garázst kellett őriznünk. Akkor ültem először Rab Pista kék Renault személygépkocsijába. Ferencz Lajos ült a volán mögé, én pedig az anyósülésre. Nem sokat beszélgethettünk, mert én úgy elaludtam, hogy amikor fölébredtem, már virradt, de a kollégám már nem ült mellettem. Felmentem az irodába, és elkezdtük rendbe hozni az irodákat és összeszedni a szétszórt, összevissza keveredett aktákat.
A következő napokban lassan-lassan beindult az élet bukaresti, minisztériumi utasításokra, később újraszerveződött a megyei tanács belső felépítése, tevékenysége, és már többet nem kellett terepre menni. Közben tagja lettem és részt vettem az RMDSZ megyei alakuló ülésén is.
A régi munkahelyemen dolgoztam tovább még hat évet, 1996-ban, nyugdíjba vonulásommal végleg lejárt az én misszióm.
