Háromszéken az idei március 15-i ünnepségek sztárszereplője — higgyük, hogy nem sztárvendége — ez alkalommal a román fővárosból születési helyére hazaérkező legendás hírű ágyú, a bodvaji vashámorban készült két, a Sepsiszentgyörgyön öntött négy meg a Kézivásárhelyen öntött és összeszerelt 64 ágyú egyelőre egyetlen eredeti reprezentánsa: Gábor Áron rézágyúja.
Ahogy az ágyú hazatérésének híre kerekedett, voltak, akik a kökösi hídon bandériummal fogadták volna, mások a sok mindent elborító öröm mellett az üröm kesernyés ízét is beleérzik a hazaérkezésbe, mert egyszerűen nevetséges, hogy a negyven évvel ezelőtt a kölcsönvétel ürügyével ideiglenesen kiállításra vitt, majd minisztertanácsi határozattal eltulajdonított székely szimbolikus emléktárgyat, amely még a sepsiszentgyörgyi leltári számot viseli, most csak bizonyos időre, bérleti díj ellenében lehessen ennek bölcsőhelyén, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken másutt megtekinteni.
A bukaresti illetékesek mostani megértő gesztusát, a művelődési miniszter és mások ágyú-hazaszármaztató igyekezetét groteszk módon árnyékolja ez az abszurditás, és mily ünneprontó, bizalmatlanságot ébresztő ez!
Az ágyút, a Székely Nemzeti Múzeum várva várt, 1848—49-es emlékkiállításának felavatása alkalmával és ez után, Gyárfás Jenő egész falat betöltő monumentális alkotásának, Jozef Bem kézdivsárhelyieknek adományozott tábori nyomdája és egyéb szabadságharcos emlékek társaságában, bizonyára, az iskolások százai-ezrei nyílt márciusi történelmi órákon tekintik meg, március 15-én és utána a felnőttek, a vendégek is ,,az ágyú csodájára" járnak. Az ágyúnézés minden bizonnyal a Szent György-napok egyik fő attrakciója lesz, a Kárpát-medence sokféle tájáról érkező vendégek történelmi visszapillantásra alkalmas, a hely históriai szellemét és mostani törekvéseit érzékeltető eligazító támponttá válik.
És, amint ez lenni szokott, hinni merjük, hogy az ágyú hazaérkezése, kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi ,,fellépése" némán, díszlövés nélkül is megrezzenti a múltba néző emlékezés ablakain az üveget, serkenteni fogja az esetleg még a föld alatt, a Bucsin-tető vízmosásos árkaiba temetett ágyúk utáni fémdetektoros keresgélést, hisz a kisborosnyói Joós Elek és fia, Joós Imre feljegyzései alapján a Gyimesi- és Tölgyesi-szorosból menekített ágyúcsöveket a Hargita-hegységben rejtették el.
Telitalálat lenne, ha újabb ágyúk kerülnének elő, amelyekből az országos jelentőségű fővárosi nemzeti múzeum is részesülhetne. Ajándékképpen.
A kutatások serkentésére és a közvélemény tájékoztatására e sorok írójának szerkesztésében egyféle ágyú-kutatástörténetet tartalmazó könyvecske összehozására is vállalkozunk.
Ennek borítójára azt a hózivataros pillanatképet képzeljük el, amikor 2010. március ötödikén a Székely Nemzeti Múzeum cintermében a göngyöleggel együtt négyszáz kilogrammos ágyúcsövet férfias erőfeszítéssel, kíméletes gondoskodással odavitték, ahol annak helye, majd bukaresti földön fekvő alvásából felébresztve negyven év múltán újra ráhelyezik a szaknyelven mozdonynak nevezett taligára, az afetre, mert az ágyú csak így ágyú, helyváltoztatásra alkalmas állapotban, és ez a jelenet annyira megrendezés nélküli és eredeti, hogy az ágyúhordó férfiak ösztönösen rázendítenek a Gábor Áron rézágyúja kezdetű korabeli és százhatvan esztendőkön át a Kárpát-medence egészében szétsugárzó népdalra, hogy ezek után képtelenséggé változtassa azt az elképzelést, ami szerint ezt a székely szimbólumot valaki valaha is a szülőhelyéről elmozdíttathatná.
Ne is próbálkozzék, mert a népdalokat úgy sem tudja az ágyúval vinni, az ágyúcsőbe öntött háromszéki harangok hangját, a beolvasztott óranehezékek időmérő ketyegését is csak itt lehet hallani, márpedig e nélkül nincs értelme a zsákmányszerzésnek.
