Mert van némi köze a Gábor Áron-szobor Kézdivásárhelyre hozatalához, s a hazaérkezett ágyúcső hányatott sorsának is valóban hiteles tanúja. Előbb a céhes város főterén álló szobor történetét meséli: 1971 nyarán felesége szülőfalujában, a Bihar megyei Érszőlősön nyaralva hallotta, hogy ,,a nagyváradi múzeum telkén létezik egy kőből faragott szobor, melyről sógorom azt hallotta, egy székely embert ágyújával ábrázol". Eszébe jutott, 1945-ben a nyugati frontról hazatérőben a váradi tüzérségi kaszárnyában látta a Gábor Áron-szobrot, s gyanítva, arra utal sógora, bement a múzeumba ― de kiállítva nem találta a szobrot. Bekopogott hát az igazgatóhoz, bemutatkozott (a Kovászna Megyei Művelődési Bizottság alelnöke volt akkoriban), s mondta, megnézné Gábor Áront. Az udvar egy zugába vezették. ,,Látva, hogy önöknek nem látogatási tárgy, jó volna minálunk, ott, ahol kijelentette és a székelyeknek ígérte: majd lészen ágyú" ― mondotta az igazgatónak, az meg talán még örvendett is, hogy megszabadulhat egy számára fölösleges leltári tárgytól, adta szívesen. Hazatérvén elmondta főnökének, mit intézett Váradon, Sylvester Lajos pedig ,,nagy örömmel átölelt, mondva: nagy vagy, Nicu". Ezután csak a hivatalos utat kellett még végigjárni, de Nicu bácsinak ez sem esett nehezére. ,,Egy hét múlva Köne Gusztáv küldöttünk megérkezett egy teherkocsival, hazahozva az őrnagyot." Az örömbe egy kis üröm is vegyült: ,,csalódtam terveimben, nem városunkban, hanem Kézdivásárhelyen avatták fel, melyiken nem akartam részt venni."

Az egyetlen eredeti Gábor Áron-ágyút, mint a Kovászna Megyei Múzeum egyik legértékesebb tárgyát, több más múzeumi tulajdonnal (többek között a szkíta karddal, egyéb régészeti leletekkel) a bukaresti Nemzeti Történelmi Múzeum alapításakor vitték a fővárosba, így gyűjtöttek akkoriban minden megyéből. A megnyitót egy ,,vizionálás" előzte meg, melyen részt vett Nicu bácsi. Az ágyúcsövet egy dobogóra helyezve találta a bukaresti múzeumban, hát rákérdezett Florian Georgescu igazgatóra: ,,ha a többi részét nem tárták ki, visszaadják-e?" Nemsokára csonkán a talapzat a helyére került a sepsiszentgyörgyi múzeumban. Épp e csonkaság volt, ami zavarta Nicu bácsit. ,,Tudva azt, hogy a kézdivásárhelyi üzemben a helyi múzeumnak egy rézcsövet öntöttek, elmentem érdeklődni, mibe kerülne nekünk is egy ágyúcső készítése. Bartók Jenő főmester, mint régi jó ismerőst, azzal fogadott: csak annyiba kerül, hogy rézhulladékot biztosítsál, Nicu barátom", emlékezik, és folytatja: ,,ebben az ügyben a mikóujfalusi tanító, Balázs Antal több sárga- és vörösréz hulladékot beküldött megyei múzeumunkba". ,,Dióhéjban így zajlott le, miről kevesen tudják politizálás miatt, egy más nemzetiségű illetőnek ilyen módú hozzájárulása" ― zárja Gábor Áronhoz fűződő történetei sorát. Hogy más nemzetiségűként miért tett annyit a magyarságért, arra kértünk magyarázatot Nicu bácsitól.

― Ilyenféle nevelést örököltem szeretett apámtól, aki négy évet az első világháborúban a Monarchia tüzérezredében szolgált, hazatérése után csendőr őrmesterként dolgozott, majd az előpataki fürdővállalat alkalmazottja lett. 1940 őszén, a bécsi döntés után, akik hibásnak érezték magukat, elmenekültek, s mivel apám csendőr volt, vártuk félvén, hogy átadjanak minket is a román granicséreknek. Ez szerencsére nem történt meg, mert a hagyományos, jó hírnevű székely becsületnek köszönhetően Tóth Lajos két évtized után a fiát küldte Előpatakra az új hatóságok elé jótállni amiatt, amit apám tett mint őrmester a székely faluban. Azután csendben tudtunk élni. Sokszor apámtól hallottam: értékesebb egy jó szomszéd, mint egy távolban élő rokonod.