Mi történt? Azon az estén hazafelé tartottunk, F. Olga, a férjem és én. A Csernátoni útról léptünk be az Eminescu utcába, ahol általában nincs nagy forgalom, a járdák viszont keskenyek, és aznap havasak is voltak. Úgy határoztunk, hogy a járda mellett, az út bal oldalán haladunk, mert ott nem veszélyes. Nyugdíjas tanítónő vagyok, a gyermekeket is így vittük, ha nem volt járda: a szembejövő gépkocsikat láttuk, a hátulról jövők pedig haladhattak a maguk sávján. Ez most rossz döntésnek bizonyult. Szemből nem jött semmi, hátulról egy autó simán elhaladt mellettünk, aztán jött a második, amelyet M. Róbert vezetett — a bal oldalon. És mire észbe kaptunk, elgázolt minket. Mind a hárman a földre estünk, de csak én sérültem meg, eltörött a combcsontom, másnap meg is műtöttek a sepsiszentgyörgyi kórházban. Hogy mit keresett a sofőr a bal oldalon? Magyarázata szerint mi a jobb oldalon mentünk, és ő ki akart kerülni, de mi az autó elé ugrottunk. Szép teljesítmény három, hetven feletti személytől... A legszomorúbb az, hogy van egy hamis tanú, M. Erzsébet, aki akkor járdát sepert, és F. Olga kérdésére azt válaszolta, hogy „nem láttam semmit", majd bement a kapun. Minket elvitt a mentő, ő pedig később ugyanazt nyilatkozta, mint a sofőr. Vajon miért? Balesetemből tanulva kérem a gyalogjárókat, hogy csak a járdán közlekedjenek, okuljanak a más kárán. Vannak ugyanis olyan autóvezetők, akiknek az út jobb, középső és bal oldalán is szabad közlekedni, sőt, a járdára is felállhatnak keresztben. Ilyenkor a gyalogosnak le kell lépnie az úttestre, hogy tovább juthasson. Ne tegye! Várja meg, amíg a sofőr kijön, vagy ugorja át a kocsit — nem nehéz, lám, mi is mekkorát ugrottunk az út egyik széléről a másikra...

FEJÉR IRÉN, Kézdivásárhely