Ennek roppant megörvendtem. Nagyon gyengén beszéltem a román nyelvet, de tanultam, igyekeztem. Elmentem a kinevezésemmel Constantin Daicoviciuhoz, a Román Akadémia kolozsvári fiókjának főnökéhez, aki nagyon nagy ember volt akkor, az ő tudta nélkül semmi nem történt akkoriban Kolozsváron. S bemutattam neki a kinevezésemet. Nagyon meglepődött, s hogy hova való vagyok. Mondom, székelyföldi. Gondolkodott, én hallgattam, s egyszer azt mondja: menjek át a történeti intézetbe, ahol Bányai (Baumgarten) László volt az alelnök. S itt betettek a munkásmozgalmi kollektívába. Elég sok éven keresztül az volt a feladatunk, hogy cédulázzunk az első világháborút megelőző munkásmozgalmi szervezkedésekről, a sztrájkmozgalmakról. Most is állítom, hogy ezzel a témával is lehet tudományos igénnyel és komolyan foglalkozni.

— Ideológiamentesen, a kérdéskör igazi, társadalmi vonatkozásaira összpontosítva...

— Szociális vonalon és eseménytörténeti vonatkozásban is. Annál is inkább, mert észre lehetett venni, hogy a dualizmus korában a munkásgyűlésekre járó kolozsvári egyetemi tanárok arra törekedtek, a magyar munkásmozgalom ne csatlakozzék az internacionáléhoz. Más kérdés, hogy ez nem sikerült, az ideológia ide is bejött, és az első, valamint a második internacionálé megtette a hatását. De újabb fordulat következett be, ugyanis áthelyeztek abba a munkacsoportba, amelynek feladata az 1848-as forradalom iratanyagának a feltérképezése, összegyűjtése és kiadása volt. Akkor már Bányai helyett Cheresteşiu Victor volt az intézet alelnöke. Ez úgy 1960-ban lehetett, és attól kezdve a nyugdíjazásomig a negyvennyolcas munkacsoportban dolgoztam. Feladatom szerint jártam az országot, fordítottam románra a dokumentumokat, amelyeket kiadásra készítettünk elő. 1952-től 1997-ig, tehát negyvenkét évig dolgoztam a történeti intézetben. Sohasem voltam egyedül, mindig egy román kollégával voltam egy irodában, amikor levéltáraztunk vagy könyvtáraztunk, akkor is kettesével osztottak be, de soha senki nem akadályozott abban, hogy a kötelező munka mellett magamnak is anyagokat gyűjtsek, jegyzeteljek. Mert én akkor már foglalkoztam az 1848-as forradalom háromszéki történetével, és éreztem, hogy ezt kutatnom kell, meg kell írnom. Mindig találtam egy-egy újabb iratot, adalékot, és így gyűlt össze a majdani tanulmányaimhoz, köteteimhez szükséges anyag. A 19. század fordulójának agrárkérdéseiről írtam egy könyvet, természetes volt tehát, hogy az 1848-as kutatásaimat és tanulmányaimat is az agrárvonatkozásokkal, a jobbágyfelszabadítással kezdtem. Annál is inkább, mert a nemzetiségi vonatkozásokkal szemben ezek a kérdések voltak kutathatók. Amikor eljutottam oda, hogy a kolozsvári országgyűléssel foglalkozzam — amit 1848. május 30-án hívtak össze, s az bizony megalkotta a polgári átalakulás alapvető törvényeit, persze a március 15-ei és a pozsonyi országgyűlés nyomán —, ez olyan önbizalmat adott nekem, hogy azután sokat vitatkoztam a román kollégákkal a negyvennyolcas forradalom kérdéséről. És amikor állítottuk össze a köteteket, bizony, ellent tudtam mondani, ha kellett. Egyszer egy kolléga az előszavában azt írta, hogy Wesselényi Miklós duşman al poporului, tehát hogy a nép ellensége. Azt mondtam, kérem, ez nem igaz, s amikor érvekkel, tényekkel támasztottam alá a nézőpontomat, a kolléga kihúzta az előszóból a vitatott mondatot.

— Máskor is előfordultak nézőpontbeli eltérések?

— Természetesen. Amikor az ilyen nagy kérdések előjöttek, mindig azt mondtam a román kollégáknak: ide hallgassatok, hát a negyvennyolcas forradalomból végül is a román társadalom nyert a legtöbbet Erdélyben, hiszen az egyik napról a másikra 1848. június 18-án felszabadult jobbágyság többsége román volt, és azt a földet, amelyen azelőtt robotoltak, dézsmát fizettek, végre a tulajdonukba vették. 1848-ban tehát a magyar többségű kolozsvári országgyűlés egy nagyon jó jobbágytörvényt fogadott el, amelynek alapján az erdélyi magyar nemesség tulajdonképpen önmagát számolta fel — mert tudta, hogy elérkezett a történelemnek az a pillanata, amikor váltani kell, amikor a régi már nem mehet tovább —, és amelynek alapján az erdélyi román társadalom erőteljes fejlődésnek, megerősödésnek indult...

— És amely megerősödés az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlésen csúcsosodott ki...

— Pontosan. Ezt az elméletemet nem utasították ugyan el, de nem is fogadták el egyértelműen. Inkább azt mondták, hogy őket a császár szabadította fel 1854-ben.

— Mit gondol, miért nem közelednek az álláspontok? Miért nem fogadja el a román történetírás például azt, hogy nem a császár, sokkal inkább azok a magyar forradalmárok szabadították fel őket a jobbágyság alól, akik éppen a császárral szembeszállva megteremtették a jobbágyfelszabadítás lehetőségét?

— 1848 őszén elindul az erdélyi polgárháború. Szeptember 14-én Jellasics megtámadja Magyarországot, Erdélyben a két német többségű román határőrezred vezetősége Habsburg-párti, és kijelenti, hogy visszautasítják a magyar kormányt, leszerelik a magyar nemzetőrséget, megkezdődik a magyar földesurak üldözése, majd minden magyar úré, majd, sajnos, hovatovább minden magyaré. Így lett Erdélyben egy irtózatos polgárháború, ami még nincs feldolgozva! Sokszor elgondolkoztam, hogy a történészek miként tudták feldolgozni az amerikai polgárháborút. Valahogy úgy tudták megfogni, hogy a lényege benne van, és az egésznek a képe elfogadható, mert a valóságon alapszik. Nálunk ettől nagyon fél mindenki. Úgy gondolom, ha ez a folyamat nálunk is elindul, akkor le kell ülni, és tisztázni kell, mi történt az erdélyi polgárháború idején, milyen pusztítások történtek, hiszen az elkerülhetetlen, hogy mindkét fél részéről ne legyenek polgárháborús körülmények között veszteségek, emberveszteségek is. Csakhogy nálunk időközben, Ceauşescu idején jött egy olyan nacionalista hullám, amelyre a román kollégák egy része kapható volt, s így megszületett az elmélet negyvenezer román elpusztításáról, a felperzselt 270 román faluról, mindezekről táblákat helyeztek el, ahova elviszik a tanulókat, a turistákat, nemzedékek nőnek fel az ilyen valótlan elméleteken. Kutatásaim alapján többször leírtam és elmondtam, hogy szó sem lehet negyvenezer román áldozatról, a legtöbb, amit e téren elértem, hogy volt, aki — bár semmilyen affinitása nincs a történelemhez — a román történelem meghamisítójának és a román nemzet ellenségének titulált engem. Annyi előrelépés vagy közeledés történt, hogy egy román kolléga, Liviu Botezan nemrég terjedelmes kötetet írt az 1848-as parasztmozgalmakról, és megemlíti, hogy én figyelemre méltó tanulmányokat és köteteket írtam ezekről a kérdésekről. Egyébként mind a magyar, mind a román fél részéről egyfajta várakozó álláspontot tapasztalok, hogy tudniillik mikor kezdődik el itt is a párbeszéd. Nem csak 1848-ról, hanem az első és a második világháborúról, Trianonról is. Ezek tisztázása nélkül nagy baj van, mert különben a jövő nemzedékek is zavaros történeti tudattal fognak felnőni. Többször hívtak meg Nagyenyedre előadást tartani Enyed pusztulásáról, és egyszer gyalog mentem végig az Axente Sever utcán, akkor is arra gondoltam, hogy nem kéne elkezdeni tisztázni a történteket? Hiszen Enyed elpusztításának az értelmi szerzője éppen Axente Sever volt... Ha ezeket tisztáznánk, akkor a sokat emlegetett multikulturalitás is más alapokon nyugodna, és valódi tartalmat kaphatna. Mert igaz ugyan, hogy a történelem a nemzeti tudat tartóoszlopa, de ha a tartóoszloppal baj van, akkor a nemzeti tudat ezt nyilvánvalóan tükrözi.

— A tisztázáshoz arra is szükség volna, hogy a történelemkutatás a szakmaiság keretein belül maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva ideológiáknak, a szakmaiságtól eltérő érdekeknek...

— Ez alapvető kérdés. Sokszor mondtam román kollégáknak: gyertek, tegyük egymás mellé a forrásokat, vessük össze, elemezzük azokat. Mindig azt mondták: ti a ti forrásaitokkal, mi a mi forrásainkkal. Ez az alapvető buktató. Mert például az 1848-as erdélyi polgárháború viharában mindkét fél hajlamos volt elhallgatni vagy minimalizálni a másik fél veszteségeit. Lám, mennyire fontos a történeti forrás kritikája! Amíg a történeti forrás kritikája nem érvényesül a maga teljességében, amíg nem történik meg az összehasonlító forráskritika, az egyes adatok megvizsgálása, összevetése és a realitásuk elfogadása, addig a történetírás nem tud a saját lábára állni, hanem a politika kiszolgálója lesz, mint ahogy elvárta és megkövetelte Ceauşescu, és ennek issza a mai napig a levét a román történetírás.

— A magyar történetírás e téren hogy áll?

— A magyar történetírás korábban elkezdte kritikusan vizsgálni a forrásokat, és előbbre tart a realitások megítélése terén, és azért, mert nem csak a saját, hanem az osztrák és más források is érdeklik. De azért a magyar történetírásban is van egy kis tartózkodás annak a kutatásában, hogy a másik fél vajon miként fogadta azt, ami 1848-ban történt. Itt az unió kimondására gondolok, hiszen ott kezdődtek a nagy-nagy ellentétek. A magyar politika akkor azt mondta, hogy Magyarország és Erdély egyesülése az erdélyi magyarság megmentését szolgálja, de ugyanakkor az unió szükséges voltát nem csak ez, hanem a polgári fejlődés szempontjai is fenntartották. A bécsi kormányzat más politikát alkalmazott Erdélyben, mint Magyarországon. Először is sokkal ritkábban hívta össze az erdélyi országgyűléseket, mint a magyarországiakat, és olyan reformokat, javaslatokat, amelyeket a magyarországi országgyűléstől elfogadott, az erdélyitől következetesen visszautasított.

— Miért?

— Mert számokkal, adatokkal bizonyíthatóan Erdély fejlődésének magakadályozását, lemaradását célozta. Azért, mert Erdély gazdag volt kincsekben, sóban, aranyban, ezüstben, rézben, fában. Emellett a rendiség az erdélyi szászoknál elég jó helyzetet teremtett, mert a magyar államkeretekben és az erdélyi fejedelemségek idején is megtartották az autonómiájukat, a szászok pedig nem akarták, hogy egy polgári rendszerben a magyarságé legyen a vezető szerep. Másfelől pedig Bécs attól is tartott, hogy egy erősen polgárosodó Erdély, amely Magyarországhoz szorosan kötődik, vagy hozzá tartozik, olyan Magyarországot eredményez, amely a birodalomban átveszi a súlypontot. A cseh-morva területeket lehetett fejleszteni, fejlesztették is, de a magyarországi, főleg erdélyi területeket nem, tehát ilyen sokrétű volt az osztrák politika, amelynek eredményeképpen 1848-ra sűrűsödött össze minden megoldatlan probléma, márpedig forradalom közben megoldani ilyen kérdéseket mindig kockázatos, mert hirtelen kell megoldásokat találni, ráadásul a különböző érdekek, köztük a nemzeti érdekek is könnyen egymásnak ugranak. 1848 Erdélyében a nemzeti érdekek elő is buktak, s ezt Bécs ki is használta. Kosáry Domokos mondta volt: az a baj, hogy a Habsburg-hatalom magához tudta édesgetni a nemzetiségeket, de nem azért, hogy nekik több jogot adjon, mint a magyarnak, hanem azért, hogy megnyerje őket a magyarok ellen. És ez a megállapítás sajnos meg is állja a helyét.

— 1989 előtt gördültek-e akadályok a munkája elé, volt-e olyan levéltár vagy levéltári iratanyag, amire azt mondták: ezt nem lehet?

— Nagyon sok. Különösen az 1980-as évektől a levéltárak csak azt adták ki, amit ők jónak láttak. Olyasmit, ami kimondottan magyar nemzeti ügyekkel foglalkozott, egyáltalán nem adták ki. Én sokat kértem, szerettem volna foglalkozni például az 1848-as Unió-bizottsággal, de mindig az volt a válasz, hogy: elvitték Bukarestbe fényképezni. Sok, rengeteg más hasonló anyag is volt, amire azt mondták: elvitték, nincs, meg kell várni, hogy visszahozzák. Tehát nagyon beszűkültek a lehetőségek, de ez kevésbé volt tapasztalható a társadalmi mozgalmak egyes részleteit tartalmazó iratanyagok esetén.

Lejegyezte: Benkő Levente

(folytatjuk)