Mivel a határvidék enyhe becslések szerint sem szűkíthető a lengyel szerző (kis)világára, a kevert, lengyel—fehérorosz vidékre, s ha jól belegondolunk, Vlagyivosztoktól Rostockig terjed, s mint a mesebeli kis gömböc egyre nő, a felújítás teljes mértékben indokolt. (Maga a történet az elhülyült és meghülyített tömegekről, akik keresztre akarnak feszíteni egy magát prófétának tartó embert, hogy üdvözülhessenek, s megláthassák, valóban Jézus reinkarnációja-e, mert ha igen, harmadnapon amúgy is feltámad, Argentí­nában is lezajlott, Borges egy tragikusabbra hangszerelt novellát írt egy hasonló esetről Márk evangéliuma címmel.)

A felújítás, mint a hamvaiból újuló főnixmadár, olyan is, mint az eredeti, meg nem is.

S nem elsősorban azért vadabb, és ha lehet, perverzebben, gonoszabbul játékosabb, mert a szereposztás is értelemszerűen változott — akkor Péter Hilda alakította Olgát, most Szalma Hajnalka, a szent asszonyokat: Benő Kinga, Bartha Boróka és Ferenczi Gyöngyi, most Kicsid Gizella, Gajzágó Zsuzsa és P. Magyarosi Imola, Rothschild bialystoki kereskedőt Szabó Tibor, most Erdei Gábor, a tragikus hirtelenséggel eltávozó B. Angi Gabriella a fehérnépet, most Pál-Ferenczi Gyöngyi és az ,,Elsőt, a mindenütt az elsőt" Váta Loránd, most a társulathoz visszatérő Szakács László —, hanem mert Bocsárdit láthatólag a kilenc év alatt is foglalkoztatta az őt amúgy is mélyen megérintő darab, s itt-ott máshová tette a hangsúlyokat, másként csinálta meg ugyanazt — tudjuk Hérakleitosz óta, hogy egy folyóba sem lehet kétszer egymás után belelépni, másodszor már nem abba a folyóba lépünk —, különösen érvényes ez a kitűnő Pálffy Tibor alakítására, akkor eredendően tragikusabb volt, most játékosabb, parodisztikusabb, élvetegebb, noha legjobb emlékezetünk szerint bizonyos öniróniának már az első előadásban sem volt híján, most kétértelműbben reagál környezete kihívásaira s az őt fenyegető veszélyre, prófétaként is értelmiségiként reflektál helyzetére.

De az előadást igazán mássá az ún. ,,próba" teszi, a ,,játék", ahol a frenetikus erőbedobással játszó Szakács László vezetésével — a tömegből ő az egyetlen, aki úgy-ahogy, de képes kifejezni önmagát, a többiek megragadnak a haj, papánál, a baszkinál, a Szűzanyámnál, a lengyel szerzőre oly jellemző szleng más, örökösen visszatérő motívumainál —, melyeket oly bravúrosan magyarít Pászt Patrícia, noha Jancsó Miklós kései Kapa — Pepe filmjeit és Spiró György zseniális Csirkefejét leszámítva alig vannak mintái, ezt a szlenget részben ő teremti meg magyarul, hiszen a darab a tömeg kifejezésképtelenségéről is szól!

Sőt, ha nem tévedünk, mindenekelőtt éppen erről szól! Olyan nyáj ez, amelynek nincsenek szavai, tagjai ezért nem is tudják kifejezni magukat, és manipulálhatóvá, befolyásolhatóvá válnak!

De Szakácsnak, aki tényleg mindenütt az első, a hangadó, igenis vannak, ezért aztán irányításával elpróbálják a keresztre feszítést, amelyre készülnek, hasonlatosan a gyerekekhez, akik az eltervezett játékra addig készülnek, amíg sor sem kerül rá, hiszen a készülődésben kimerítették energiáikat. A mieink is teljes lendülettel ,,próbálnak", a próba valóságossá válik számukra, bele is ölik minden dühüket, frusztráltságukat, energiájukat, a tulajdonképpeni megfeszítésre már émelyegnek, fáradtak, visszafogottabbak, és meg is ijednek.

Ezért aztán a tragikus végkifejlet elmarad, újabb orgia van kialakulóban, felerősítve a dráma eredendő, nagy kérdését: hogyan tovább?

Változtatott-e valamit ez az egész habókos cselekedet az életükön, vagy megy minden tovább, ahogyan a sors könyvében meg van írva? (Hogyan, hát a sorsnak van könyve? Annyi mindene van a sorsnak, pont könyve ne lenne?…) A színészek teljesítményéről, mint ahogyan az egész előadásról, felsőfokon kellene írni, minuciózus aprólékossággal vetve össze a két előadást és a párhuzamos színészi alakításokat. Erre itt, most természetesen nincs terünk, de egyszer valahol mindenképpen sort kerítünk rá, hiszen bizonyára nem lenne tanulságok nélkül való…