Hívtak, és elmentem. Ezután, ha nem hívnak, akkor is várom a minden heti keddet, és megyek az óvodás táncházba. Míves Háznak keresztelték Sepsiszentgyörgyön a kis intézményt, ahol minden kedden föl-fölcsillan a remény, hogy ha ennyi gyönyörű kisgyermek van, akkor talán még nem vagyunk elveszve, mármint mi, magyarokul s itthon.
Indiában egy szál furulyával kígyókat táncoltat a szakmabeli. Itt, ebben a táncházban egy szál furulyával meg egy gitárral életes reményt oltanak belénk, hogy ha elölről vesszük, da capo a szeretetbeli népköltészet megismertetését, akkor zöldülhet ám, s nőhet egyre nagyobbra a nemzetség fája.
Itt két, három óvónő, néhány beálló szülő hétről hétre fogadja, így, ahogy mondom, fogadja az akárhonnét jövő gyermekeket, és beleköltözik a kicsikbe a dal, a magyar ritmus, a hagyományos játékrend. Na és legelsősorban a közös, a közösségi játék, dal, bújj, bújj, medve, gyere ki a gyepre...
Innen már csak egy lépés, hogy mindezt az iskolákban, illetve művelődési házakban is mellre vegyék, s vigyék tovább.
Emlékezzék, aki tud: így indultak el az első táncházak is legényekkel, leányokkal a 60-as években, aztán lett belőle számtalan Erdély-látogató, táncgyűjtő, lett Sebő együttes és a többi, egy szép nagy nemzeti sorban. Volt, akinek megélhetésévé vált a néptánc, volt, akinek szenvedélyévé — lám, a Míves Házban rendtartó gyermektáncház lett abból, amiről annyit regélnek politikusok meg tanárok, tanítók: kell az életünkhöz az édes gyermeki szó, dal- és játékkincsünk megmentése nem kampánykérdés, hanem — ki merem mondani: — politikai program. Mert van, ahol tiltják a magyar szót, népköltészetet, iskolát, aztán ha egyre kevesebben vagyunk, hogyan is tudnánk felvenni a harcot magunkért, és nem mások ellen! Ellenük csak akkor, ha a bölcsőinket, iskolapadjainkat kormányszinteken fölborogatják.
Megművelik a pici emberkék lelkét a Míves Házban, és életem egyik nagy örömének tartom, hogy bejárhatok oda, csak úgy, gyönyörködni, hogy nő a fű utánunk is, mögöttünk is, szemünk előtt is.
Akinek nincs, nem lehet kisgyermeke, azt sajnáljuk. Aki nem akar gyermekeket, azt szánjuk, tán megvetjük. Hiszen sétáltatható kutyák számára nem nyitunk élettel zsúfolt, dalos táncházat.
Egy gondom nem hagy nyugton: ha erőre kap bizodalmunk önmagunkban, nemzetünkben, hol s hány helyen tudjuk fogadni majd a rengeteg gyermeket, miféle kacsalábon forgó, reményes nevetéssel rakott kastélyokban?
Hogy mindenről az ágy, a bölcső jut eszünkbe? Az. A szeretettel teli nagy ágy, aztán a bölcső, a kis ágy, táncházak; és ha így, akkor egyre több közösségi házat kell építeni. Építenek majd azok is, akik itt tipegnek, bújbújnak, hogy a száraz fa is kivirágzik dalaik hallatán.
