Fennállásának 15. évfordulóját ünnepelte nemrég munkatársai és megrendelői körében a sepsiszentgyörgyi Modern House építőipari cég, mely takaros épületei mellett kül- és belföldre készült faházairól, asztalosműhelyéről is ismert.
Riportunkban nem a céget, hanem a cégvezető pályafutását szeretnők bemutatni, s vele Erdély és városunk történetének egy szeletét, ahogyan azt a mesélő megélte. A 47 éves Bálint József Szilágycsehen született, Temesváron járt egyetemre, és Sepsiszentgyörgyön futott be szakmai és üzleti karriert: háromszög, melyre lehet építeni — mondja. A korai évekből hozott élmények mozgatórugókként épültek be életébe, s akár tanítani is lehetne, hogyan ismeri meg valaki a szakmát a napszámosságtól a mérnöki szintig.
Ady, Wesselényi
A sepsiszentgyörgyi letelepedés okai a szülőhelyre nyúlnak vissza.
— Egy iskolába, sőt, egy osztályba jártam Ady Endrével, igaz, kicsit később — neveti el magát. — A korábbi Wesselényi Kollégiumot akkor már nem Ady Endre Középiskolának nevezték, hanem csak mat-fiz líceumnak. Jó, de nehéz volt a zilahi, akkor már nagyon zárkózott magyar közösségbe bekerülni. A városnak, miután megyeközpont lett, ugyanúgy indult a sorsa, mint Szentgyörgynek, a tizenhatezres őslakosságra rátelepítettek még ötvenezret a környékről, melyből legalább negyvenezer román volt. Édesapám 1961-ig kőműves kisiparos volt, az ő apja pedig építési vállalkozó. Nyolcadikos koromtól minden vakációban építkezéseken dolgoztam édesapám szövetkezeti csoportjában vagy egyénileg. Amit apám nem mert elvállalni, mert állandóan a nyakán ültek a rendőrök, hogy ne feketézhessen, azt elvégeztem. Egyből bejutottam Temesváron az építészetire, s másodéves koromig én nem tudtam, mi az, hogy tanulás. Ami a kőművességet illeti: tudok vakolni, festeni, betonozni, sőt, kisebb ácsmunkákat is végezni. Ma cégünk ácsokat is nevel, mi több, a brassói regionális fejlesztési ügynökséggel közösen nyolc éve felnőttképzéssel is foglalkozunk, most egy gipszkartonszerelői és egy ácscsoportunk van.
— Temesvárt kozmopolita városnak nevezik, valóban, ott engem magyarságom miatt a nyolcvanas évek elején sem bántottak jellemző módon két tanársegéden kívül. Az egyik megkérdezte, miért beszélek kínaiul, mikor magyarul magyaráztam egy kolléganőmnek az anyagot, mire rávágtam: Ca să nu înţeleagă ruşii! (hogy ne értsék az oroszok). Erre a vizsgán a professzortól tízest, tőle ötöst kaptam (a dolgozatomat eltüntette, ne derüljön ki, hogy tízest érdemel), mire ott akartam hagyni a vizsgát, de a professzor lebeszélt, maradtam a hetessel egy olyan vizsgán, melyen hibátlanul feleltem. De azt sem felejtem el soha, hogy ’81 tavaszán magyar diákestet rendeztünk a vendéglőben, és addig senki haza nem ment, míg a magyar és a székely himnuszt meg nem tanulta. S a rendőrök álltak az út túloldalán, de nem szólt senki. Ugyanabban a vendéglőben három héttel korábban asztalokat törtek össze, újságokat gyújtogattak, és azt énekelték: Piară ungurii din ţară! (Pusztuljanak a magyarok az országból.) Nos, ezeket az egyetemi szenátus megrovásban részesítette egy hétre rá, és a vezéreket ki is csapta.
Jött a kihelyezés, és Sepsiszentgyörgyre esett a választásom: Erdély, megyeközpont! Nem kiváló médiámnak köszönhetően, mert a nagyobb városokat a helyiek mind elvitték előlem személyivel. Nagyvárad, Nagybánya stb. zárt városok voltak, 655-en végeztünk, és 672 felkínált állás volt, ebből száz Erdélyben. Az én magyar óvónő feleségemnek a többi nem ígért semmi jót, s valóban ez bizonyult a legjobb választásnak.
Vezetni megtanulni
Alanyunk, nem egyedüliként, az ántivilág pénzén járta ki az irányítás (menedzsment) iskoláját.
— A kályhagyárba kerültem, a helyi ipari vállalathoz, melyben emellett minden volt a kőbányától a kavicsosztályozóig és betonelemgyárig vagy malmokig. Szóval, a volt Bazaltnál gyakornokoskodtam. Kilenc hónapig úgy voltam tervezőirodai alkalmazott, hogy közben a végrehajtást is meg kellett oldani. Hol lakatos-, hol kőművescsoporttal, attól függően, mit kellett építeni. Például a baróti gázvezetés végig a Kossuth utcán ki a gumigyárhoz. Utána kikerültem az építőkhöz mint egységfelelős, tehát mester, ahol néhány kőműves és festő volt. Ezeket kellett leszoktatnom az italozásról, és sikerült két év alatt ütőképes csoportot alakítanom belőlük. Hogyan? Le lehet szoktatni. Komoly sikerélményem van a saját cégemnél, mert itt nem tehet keresztbe senki. Ott még előfordult, hogy egyik nap kirakták, és harmadnap visszavették. Miért ittak? Nem volt más elfoglaltságuk, és a főnökök nagy része is szeretett iszogatni. És ha egy vállalatvezető így beszél: aki nem tud inni, nem tud dolgozni sem — akkor ott a beosztottaktól mit várunk? Ne feledjük, ha kihoztak egypár láda sört, rögtön sorban álltak munkaidőben az emberek. Lehet, ha állandóan lehetett volna kapni, nem ittak volna annyit.
— Jó, de nem tudott nekik mást nyújtani! A jobban dolgozóknak több bért...
— De kevesebbet igen. Szóval, az italra szánt pénzt kell megvonni. És megoldottam első munkahelyemen azt is, hogy első vagy második kategóriás munkás kaphatott nagyobb fizetést, mint a négyes, ha a teljesítménye olyan volt. Erre nem vállalkozott akkor senki. Hogyan? A nagyobb csoportot kisebbekre osztottam, és feladatokat adtam ki, s amikor elvégezték, annak alapján kapták a fizetést. Persze, lett belőle cirkusz és feljelentés, kivizsgálás is, végül azt kérdi az igazgató: miért adott olyan sokat ezeknek a tekergőknek, akik feljelentették magát? Nem volt könnyű annyi emberrel konfrontálódni, persze, az enyém volt a legkisebb fizetés a csoportban, gyakornoki, számomra a teljesítménybér hozzáférhetetlen volt, az én fizetésem az egész vállalat teljesítményétől függött. Csoportjaim között versenyhelyzetet teremtettem, előfordult, hogy kéttagú csoportot szerveztem. Meggyűjtöttem a bajom, a saját munkámat szaporítottam. Végül 23 emberrel dolgoztam, egy családi házat fel tudtunk építeni. A globális akkord rendszere züllesztően hatott, ahol mindenkit behajigálnak egy cseberbe, ott a semmirekellők, naplopók el tudtak bújni.
A szocializmus csődös gazdasági állapotainak kulcsát kapja itt az olvasó, a munkaerkölcs minden nyavalyájával együtt. Bálint Józsefnek különben kiváló felkészülés volt a rendszerváltás utáni évekre.
Ellenmérnök
Nyújtottak azok az évek egyéb tapasztalatot is.
— Óvtak attól, hogy a Csíki vagy az Állomás negyedben fogadjak el lakást, mégis oda választottam, és nem bántam meg. A lépcsőházban most is jórészt azok laknak, sok a moldvai csángó, azóta templomuk is van. A betelepítés szemem előtt zajló része az akkor Lenin negyednek nevezett fertályban folyt, az a ’80-as években épült, és ott úgy osztották a lakást, hogy egy magyar család után jött egy román, majd a cigány, akinek ott bontották le a házát. Hamar beilleszkedtem, a munkahelyemen az alkalmazottak nagyobb része helybeli volt. Nekem olyan dolgok tűntek fel, ami a helyieknek nem. A Mikóval szembeni önkiszolgáló egy ablakát beverte a vihar, s amikor az üveget visszatették, arról már hiányzott a magyar felirat. Az öntött műanyag betűket kezdték feltenni a boltokra, azt is csak egy nyelven. Nekem, aki már megéltem egy ilyet otthon és Zilahon, persze, hogy szemet szúrt.
— 1988-ig a helyi ipari vállalatnál dolgoztam, és azt a feladatot kaptam, hogy a bukaresti, ún. Fehér Ház (Casa poporului, a mai parlament) faragott burkolatának a gyártását kövessem. A kőfaragás Málnásfürdőn kezdődött, és én nem vállaltam, mert nem vágott a szakmámba, illetve hogyan adjak én tanácsot annak, aki abban öregedett meg? Feltételként azt szabtam — tudtam, nem kapom meg —, hogy ugyanazt a fizetést kapjam, mint elődöm. Annak volt 6000, nekem pedig 2590 lejem. Igazság szerint annyira összenőttem a csapatommal, nem akartam otthagyni őket. Végül kenyértörésre került a dolog, és átmentem a lakásgazdálkodási vállalathoz ún. ellenmérnöknek. A dolgom az volt, hogy a beruházó részéről ellenőrizzem az építőcéget. ,,Újságírói" feladat volt, ahogy az újságot is felső utasításra írták akkoriban, ugyanúgy kellett ellenjegyezni vagy nem a munkálatokat, hogy a két igazgató jó viszonyban volt-e vagy sem. Márpedig én a munkálatot magát vizsgáltam, és ebből bonyodalmak származtak. Emlékszem, augusztus 23-ra teljesíteni kellett volna az ötéves tervet, a lépcsőháznak is készen kellett volna lennie ott, ahol még az alapokat sem ásták ki. Hozzám hiába jöttek, jelentsem, hogy a harmadik emeleten öntik a szerkezetet, mikor a daru még egy másik épületen dolgozott. Többszöri utasításra sem írtam alá a hamis jelentést, nem hatott meg, hogy ,,pártfeladatnak" nevezték. ,,Akkor oldják meg pártvonalon!" Nem voltam párttag. Nos, a nagy kongresszus, az utolsó tiszteletére én ,,jutalomképpen" kaptam egy három hónapos kényszeráthelyezést a Bukarest—Duna-csatornához.
Emlékeznek még a fáraószocializmus eme gigantikus építőtelepére? A nagy művet máig sem fejezték be, s talán nem is fogják.
(folytatjuk)
