Kíváncsi lennék rá, amikor az első székely az első magyarral találkozott — történt legyen bárhol is, az anyaméhben, a belső-ázsiai pusztákon, Etelközben vagy a Kárpát-medencében —, szertartással vagy szertelenkedésekkel kezdődött ez a holtig tartó majdnem-azonosság.

Azt persze tudjuk, hogy amikor párducos Árpád vitézeit fogadták, a Székely Krónika szerint: „mintegy vérvel könyvező szemekkel sírtanak örömekben, és utána jót ivának reája".

Kétségtelen, hogy rólunk van szó, hiszen sírni és inni azóta is majdnem olyan jól tudunk, mint harcolni…

S hogy azóta bizony az is előfordult nemegyszer, hogy egymás ellen ragadtunk fegyvert, ütöttünk pártot, Mihály Vitéztől az újkori december ötödikékig: katonadolog. Nem is ember, aki saját vérével nem pofozkodott.

Azért a testvér testvér marad, ha nagyobb, ha kisebb, ha hálátlan, ha nagylelkű, ha vesztes, ha diadalmas. Nem olyan családból származunk, ahol az esküszegés divat, legfennebb a történelem hajlamos hitszegő módon viselkedni.

Boldog emlékezetű Bocskai fejedelmünk prófétai végrendeletét percig sem szabad szem elől téveszteni. „Az erdélyiek (…) Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiak (...) az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiainak és ő véreknek, tagjoknak…"

Voltak kegyelmi pillanatok a nemzet életében, amikor ez percig sem volt kétséges. Ilyen volt negyvennyolc is: igaz, lassan forrott fel a székelység vére, de azért csak fellobbant a Madéfalván lefojtott szikra, amikor igazán szükség volt rá. Az is tény, hogy Kossuth toborzótisztjeinek mindössze két embert sikerült Csíkban meggyőzniük a kezdetekben, és azok sem tartoztak a legokosabbak közé: de végül mégiscsak a székely honvédek küzdöttek utolsó vérig a Nyergestetőn. Mások pedig Lengyelországban, Olaszországban, a Tengerentúlon folytatták más hazákért a szabaságharcot: mert nemcsak a hon számít, de az idea is.

Rajtuk semmi nem múlott, „emberségről példát, vitézségről formát" mutattak.

És az, hogy elveszítettük volna azt a szabadságharcot mi, magyarok és székelyek — erősen kétséges. Megnyertük, és nem is titokban. Hiszen mégiscsak Bem apóra, a pákozdi csatára és daliás honvédekre emlékezünk, nem pedig a Szent Szövetség, a korabeli NATO fegyvertényeire… És a negyvennyolcasok dicsősége visszaköszön még az amerikai könnyűlovasság uniformisáról is. Örömteli találkozásoknál és sírva vigadó italozásoknál pedig mégiscsak honvédnótákat énekelünk, s a „Legyen úgy, mint régen volt" üzenete ugyanolyan aktuális másfél száz év után is, ami azért nem alábecsülendő dolog a világnak ezen szegletében.

És a reálpolitikusok, elemzők és mindenféle szellemi földönfutók okoskodása dacára ott él a hit minden egyes székelyben, ahogy a magyarokban is, még az elvetemültjében is, hogy valóban lesz még úgy, mint régen volt.

Ennél nagyobb hozadék nem is kell, ehhez képest egy megnyert csata, megnyert háború, sikeres szabadságharc nem tétel.

Koccintsunk hát újfent és sokszor erre. Mi, magyarok és székelyek: de legalább egy kupával ürítsünk a lengyel barátok egészségére is. Mert magunkfajták ők is, szeretik a becsületes harcot, szeretik a bort, és nem utolsósorban: szeretnek bennünket, ez pedig megint nem annyira megszokott ezen a földrészen. Végső soron még valami vérkötelék is van a nemzeti tudatalattiban, hiszen már Géza fejedelem lengyel nőt vett feleségül, lányát pedig Vitéz Boleszlávhoz adta feleségül…

Ürítsük hát kupánkat Báthory Istvánra, Bem apóra, Wysockira vagy Dembinskire, a Lengyel Légióra… és magunkra.

Aztán sírjunk örömünkben mintegy vérvel elegy könnyeket, és tartsuk meg egymást a régi barátságban és szövetségben.

Amíg együtt harcolunk és isszuk borunkat, nagy baj nem lehet.