Mennyire szükséges az emlékezés? — kérdezhetjük magunktól, amikor élni szeretnénk az életünket, de minduntalan egybefolyik a jelen és a múlt.

Az egyensúly megtalálása ebben is fontos mérföldkő. Szükséges időnként felidézni a múltat, hogy ne ismételjük meg a hibáinkat nemzeti és egyéni szinten egyaránt. Szükséges emlékeznünk jó és rossz élményeinkre, hogy útmutatóul szolgáljanak a továbbiakban. A rosszból leszűrhetjük a következtetéseket, hogy mit nem tettünk helyesen, a jó meg biztatást nyújt a továbblépéshez.

A jelen levő múlt tehát lényünk egy része, melyből jelenünk fakad. Mégis vigyáznunk kell e kényes egyensúlyra, mert a múlt elhatalmasodhat életünk felett. Öregekre jellemző inkább, hogy csak emlékeik közt, a múltban élnek, már alig törődnek a jelennel, de fiatalabbak is hajlamosak mindig csak a múlton keseregni vagy annak eseményeit túlértékelni.

A múltban elkövetett hibákat, elszenvedett vereségeket nem lehet meg nem történtté tenni, de tanulhatunk belőlük, majd továbbléphetünk. Az emlékezés eltompítja az éleket, így kevésbé fáj, ami elmúlt, a jó élmények pedig megsokszorozódnak lelkünkben.

Ha barátot, családtagot veszítettünk el ténylegesen vagy csak jelképesen, hiszen eltávolodtunk, eltávolodtak tőlünk, az emlékezés segít pótolni az űrt, segíti a megbocsátást.

Ellenben ha önmagunk felülvizsgálatáról van szó, hajlamosak vagyunk rózsaszín fátyolba burkolni tévedéseinket, mert könnyebben el tudjuk fogadni magunkat így, mint éles fényben. A helyes önismeret azonban megköveteli a tényekkel való szembenézést, majd utána a magunknak való megbocsátást is.

Csak így tudunk épülni, tovább haladni és értékesebbé tenni a jelent.