Húsz évvel ezelőtt, 1989. december 23-án az akkor induló Háromszék első számában Szülőfalum szép neve címmel közöltem jegyzetet. Ez volt az első írásom a Kárpátok Géniuszának elröptetését követő órákban, hisz a kéziratnak még aznap, december 22-én el kellett készülnie, hogy az első új, azelőtt tiltott nevével induló lapszámban megjelenhessen.
A diktátor és neje élt, még nem taszigálták a rögtönzött kivégzőfalhoz, és lapunknak az volt az első dolga, hogy az elrabolt, eltorzított, eltüntetett település- és intézményneveket, az utcaneveket is szerezzük vissza a forradalom első perceiben, amikor még nem lehetett tudni, mi vár ránk. De eltökélt szándékunk volt, hogy ha ez bármibe, az életünkbe kerül is, egy magyar városban az anyanyelvünk szavait, a hagyományainkat nem hagyjuk.
Abban a kaotikus összevisszaságban, amikor város- és megyevezetést, magyar érdekképviseletet kellett létrehoznunk, fontosnak tartottuk, hogy utca- és településnevekkel is foglalkozzunk.
Az ideiglenes városvezetés azokban a napokban állította vissza a Székely Nemzeti Múzeum kiiktatott és betiltott nevét. A mi javaslatunkra. Egyszerűen eltüntettük a Muzeul Judeţean Covasna feliratot. A múzeum felé vezető út is a románul bizonyára költői hangzású 16 Februarie név helyett Kós Károly nevét vette fel, aki — csak úgy mellékesen mondom — Európa egyik legjelentősebb építésze, magyar közösségszervezője, szépírója, iskolateremtő grafikusa, a transzszilvanizmus atyja volt, és Sepsiszentgyörgyön, amelynek a magyar nevét szintén nem lehetett ezelőtt leírni, több épülete is áll. Szimbólumértékű valamennyi, de Kós összes alkotása között is kiemelkedő értékű és szépségű a székelymagyarság históriai menedékhelye és szellemi panteonja, a Székely Nemzeti Múzeum épülete.
Azokban az órákban-napokban nem voltunk rövidlátók, kinéztünk a falvak felé is. A Beşeneu megnevezés helyett — amely az egyik román olvasat szerint Purcintót jelent, és ez szagos dolog, ugye, majd kisütötték, hogy a Pădureni név az illőbb és ősibb — ennek a nagy múltú, sok híres magyar embert útjára indító településnek visszaadtuk az ősi Besenyő nevet, amelynek a Sepsi előtagja a nagyobb tájegységhez tartozást is jelzi.
Nem sorolom, mert az írás jó nyugtató, és mérsékelte indulataimat, ami bennem fortyog annak a mi mércénkkel nem mérhető valakinek az olvastán, aki álnéven, hogy senki az utcán ne nézhessen a szeme közé, az elemi iskolás szint alatti „magyarsággal" azért leckézteti a városvezetést, hogy meg ne kísérelje Petőfi Sándorról elnevezni annak a több kilométeres útnak egy rövid szakaszát, amely most örök dicsőségünkre mérföldnyi hosszán az 1 Decembrie 1918 névre hallgat. Hol született? — kérdezik Jancsikát és Juliskát, és erre büszkén ki kell vágnia a rezet: „Az 1918. December 1. utca X szám alatt."
Petőfi Júliához címzett utolsó levelében elragadtatással ír Kézdivásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről és környékéről, arról ábrándozva, hogy majd mint a fecskék, itt raknak fészket.
Most foroghat ismeretlen sírjában, ha valamiképpen befolyik oda ez a fertőzött szólé, amelyet delikvensünk a rövid Petőfi útszakasz ellen újságban locsogtat, s annak a pár ezer embernek a nevében kérdezi, hogy „akik ezen utcában laknak, most ténylegesen erre van szükségük?"
Igen, „ténylegesen ezen névre van szükségük" az 1918. December 1. úton lakóknak, akkor is, ha van közöttük olyan is, mint a bejegyzés szerzője, mert nekünk, magyaroknak van erre szükségünk, akik becsülik városuk múltját, hagyományait, építik jövőjét, és egy utcanévvel is megtisztelik a magyar költőóriást, aki olyan elragadtatással írt Sepsiszentgyörgy városáról.
Végül is ezzel magunkat tiszteljük meg, és nyelvünket, kultúránkat mentjük ennek rongálóitól.
