Mifelénk mindenki tudja: Kézdivásárhelynek Erdélyben és a Kárpát-medencében is páratlan értékű és szépségű, műemlék jellegű főtere van.
Nem vagyok egyedül, akinek, ha például Sopronban jár, a sokféle hasonlóság folytán akkor is eszébe jut, hogy hatévesen, Bocskai-ruhásan 1940-ben hol állt az akkori vásárhelyi piactér macskaköves útjának kenderkötéllel elkerített övezetében, a mai körforgalom táján, ahol a régi képeslapokon látható, a piacozókat kiszolgáló kerekes kút kínálta vizét. Nagy nap volt az, az Észak-Erdéllyel kiegészült Magyarország kormányzója, Horthy Miklós érkezett, és erre az alkalomra vásárolták meg szüleim valamelyik csernátoni Végh gyerek kinőtt ünnepi öltözetét.
Tizennyolc év alatt, amennyi időn át iskoláskoromtól felnőttkoromig Kézdivásárhelyen tartózkodtam, hozzánőttem ehhez az udvarteres körgyűrűvel körülvett térhez. Még a főtér alakulásához is van ilyen-olyan közöm. Gábor Áron szobrának hazajuttatása vagy a Céhtörténeti Múzeum megalapítása révén, de ezeket megelőzően a múzeum szomszédságában látható tornácos háznak a régi építészeti hagyományokhoz igazított megépítésében is, melyet a minden időkben nagy mélységű szülőföldszeretettel megáldott kézdivásárhelyiek — jelen esetben a kisipari szövetkezet akkori vezetői — álmodták és építették olyanná, hogy a főtér összképét, a régi Kézdivásárhely emlékét őrizze.
Aztán a jó emlékezetű Gáll Ödönt, a fogyasztási szövetkezetek kézdivásárhelyi elnökét, később az állami kereskedelem egyik főemberét lehetett rávenni — könnyű Katát táncba vinni, ha ő is akarja —, szóval, a jeles férfiú és munkatársai valahonnét összeszedtek annyi pénzt, hogy az akkori Pantalló vendéglő téglaboltíves pincéjét példaszerűen képezzék ki. Lepucolták a téglafalakról a vakolatot, új kályhákat rakattak, amelyek csempéit, speciális megrendelésre, a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum kályhacsempe-gyűjteményéből választottuk ki. Tulajdonképpen mintának szántuk ahhoz, hogy a kulturális intézmények helyiségeibe az esedékes felújítások vagy az új épületek esetében a szokványos, jellegtelen ipari csempék helyett ezeket a helyi értékeket hasznosítsák.
A pincevendéglő elkészült, a kandallók, világítótestek kovácsolt fémmunkáját az a Szilágyi Zsolt készítette, aki később a budapesti pénzverde egyik alapemberévé vált.
A pince megépült, s a mi csempekályhás, kandallós elképzelésünk dugába dőlt, mert az olcsójános elvtársak és némely szolgalelkű diplomások folyton-folyvást azt bizonygatták, hogy az ipari csempe mennyivel olcsóbb.
Mondanom sem kell, hogy sok-sok év után ez a valamikori elképzelés jólesően visszaköszönt, például Kiss Jenőnek és Zakariás Attilának köszönhetően a sepsiszentgyörgyi Szent György pince belső terének kialakítása során, és ennek igencsak örvendeztünk.
Nos, március idusán Kézdivásárhelyen azt csodáltam, hogy a hatalmas felvonulási seregnek milyen gyönyörű képkeretet biztosít a főtér, s ennek a parkosított placcnak a déli bütüjénél felújított, üdítően szép épületen akadt meg a szemem. Futó pillantást többnyire gépkocsiból azelőtt is vetettem rá, kézdivásárhelyi rokonaim is felhívták a figyelmemet erre a példaértékűen, saját erőforrásból rendbe rakott épületre. Tudtam, hogy Hegedűs Ferenc vállalkozónak pénze, ízlése és akarata van rávakolva erre az épületre. De akkor, komótos séta közben hosszan rácsodálkozhattam, és felismerhettem azt, hogy ezt a főteret egyenként és ilyen pénzforrásokból — természetesen másféle támogatás sem ártana — lehet és kell megújítani. Példa van rá: a Szőcs M. Lajos háza, a Mézeskalácsos ház, a Vörös Ház szépsége.
A Vörös Ház
Harminc-negyven évvel ezelőtt a főtér nagy részének épületeit újrafestették. Kosztándi Jenő festőművész elévülhetetlen érdeme, hogy ezek színvilágát meghatározta. Oly módon, hogy személye ma is megkerülhetetlen, ha a főtér újrafestéséről vagy átfestéséről van szó.
Kézdi főterén ma sok a lerobbant épület. Az üresen álló régi kórház, az egykori Millennium Szálló faláról pörög le a vakolat, mintha szú enné, termeszek rágnák, perceg a téglapor a salétromos falakról. Gazda kellene. Írja is az épületfrontján, hogy eladó vagy kiadó.
Dimény Attila múzeumvezetővel és Dobolyi Annamária művészettörténész múzeumi alkalmazottal hányjuk-vetjük, hogy mi lenne a teendő a főtér épületeinek megmentése ügyében. Ebben a témában a múzeum nemzetközi konferenciát is szervezett. Magyarországi, svájci és helyi szakemberek részvételével. Arra a következtetésre jutottak, hogy a tulajdonosnak — a lakóknak —, a városvezetésnek, a civil szférának kellene összefognia, hogy az épületeket egyenként és az egész főtér összképét megőrizzék-megmentsék.
A főteret védett övezet kategóriába sorolták. Ez azt jelenti, hogy a műemlékvédelem megmondja: nem szabad a meglévő épületen változtatni. De hogy használható állapotba hozzák ezeket, hogy működtetésre is alkalmasak legyenek, arra nincsen sem recept, sem elképzelés.
Valahogyan uniós pénzeket kellene idecsurgatni. Az ambiciózus városvezetés hátha talál erre megoldást.
De addig is képzeletben — és egyszer valóságban is — helyezzünk el legalább egy-egy emléktáblát az olyan vállalkozóknak, mint Hegedűs Ferenc.
Én a magam részéről Gáll Ödön emlékére is megfogalmaznám egynek a szövegét.
