A szóbeli hagyomány sorába tartoznak azok a tréfás, csipkelődő hangú, gyakran valamilyen tulajdonságot, szokást, viselkedést, foglalkozást, naivságot, képtelen eseményt, ostoba cselekedetet, tudatlanságot, logikátlan gondolkodást kifejező szókapcsolatokban szólások, szóláshasonlatok, rigmusok, rövid, anekdotaszerű történetek, amelyeket általában falucsúfolóknak (helységcsúfolóknak) nevez a folklór. A csúfolódók gyakran éles megfigyelésről tanúskodnak. A falusiak kicsúfolt ostobasága ravaszkodást is takarhat.
A falucsúfolókat az egyik település lakói mondják a másikról. A magyar folklórban a legismertebbek a Rátótról szóló mesék, anekdoták. Ugyancsak számos csúfolódó kapcsolódik szűkebb pátriánkhoz, a szatmár-beregi térséghez is. (...) A szegénységük miatt is szó ért egyes falvakat. A gyakran árvízzel sújtott Lónyáról az alábbi versike járta:
„Van minden, mint /Nyír/Madán,
Semmi sincs, mint Lónyán!"
Lónyán még a harang is azt mondja: „Nincs kenyér!"
Ismertek a falusorolók is:
„Gecse, Csorna, Macsola,
Marok, Papi, Csaroda,
Asztély, Surány, Tákos,
Ez a kilenc híres város!"
Mint már fent említettem, a legismertebb falucsúfolók Rátót községhez kapcsolódnak. Az egyik ilyen csúfoló a ketyegő fene agyonverése. Az egyik atyafi az úton hazafelé egy zsebórát talált, de nem tudta mire vélni. Félve bevitte a faluba, ahol a tanács megállapította, hogy a szerkezet egy ketyegő fene, s mivel veszedelmes portéka, ásóval, kapával, fejszével, cséphadaróval agyonverték.
A másik történet a sóval kapcsolatos. Mivel abban az időben igen becses dolog volt a só, a tanács elhatározta, hogy abban az évben sót vetnek, és ezáltal meggazdagszanak. De a sóvetés helyén csak csalán nőtt. Mivel a felvirágzott csalán igencsak csípte a lábukat, azt gondolták, hogy igen jó lesz a só is. Egyszer maga a bíró is megszemlélte a vetést, de hogy le ne tapossa, dereglyébe ültették, amelyet nyolc ember húzott végig a földeken. A paládiak a ködöt víznek nézték, és megpróbáltak átúszni rajta.
A felső-Tisza-vidéki Viskről és Técsőről is számos falucsúfoló ismert. A viskieket bicskásnak, a técsőieket pedig dongósnak csúfolják. A dongós titulusnak az a története, hogy egy dongó megcsípte a técsői presbiter orrát, s az öklömnyire dagadt. A felháborodott hívek elfogták a dongót, és átadták az egyháztanácsnak. A tanács meg akarta büntetni a zümmögőt, javasolták, hogy fejezzék le, fojtsák vízbe, akasszák fel. Végül a dongót nyakszegésre ítélték: felvitték a técsői templom tornyába, és levetették a mélybe.
A paraszti együgyűség, illetve ravaszság is megmutatkozik a falucsúfolókban. Az előbbire példa, hogy miért nincs vasút Visken. Állítólag a sínpár egy öregember pajtáján ment volna keresztül, de az tiltakozott, hogy csak nem fogja óránként nyitni-zárni a csűrkaput a vonatnak.
A ravaszságra is van példánk. Az uradalmi erdész megtiltotta a favágást a falusiaknak az úrbéres erdőben, de mindenkinek előírta, hogy szolgáltassanak be fejenként két varjút. Mivel a varjúszedéshez létra is kell, azt vitték keresztben az erdőben. Hogy a létra el is férjen, minden útban lévő fát kivágtak, így játszották ki a tilalmat törvénysértés nélkül.
