Most elnézést kérve, mégis megemlítem bevezetőként — anyanyelvünkről van szó —, hogy soha a két országban s a két előző rendszerben ilyen képtelen, érthetetlen, megfejthetetlen hivatali (bürokrácia) nyelvvel nem találkoztam, mint mostani ügyintézéseim során.

Szerződést kötök itthon az egyik telefontársasággal; elém tesznek egy tízoldalas szerződést, egyetlen sort nem értek belőle, mert román, és ilyen román nyelven van. Szintén mostani példa, szeretem a dolgokat, hazugságokat, hivatalokat nevükön nevezni: szerződést kötök bankkártyára, folyószámlára a magyarországi Országos Takarékpénztár itteni leányvállalatával. Tökéletes figyelmesség, szolgálatkészség, mint máskor is, aláírom a szerződést, amelyben fogalmam sincs, mi lehet. Akasztásom ideje vagy ajándékkirándulás ez ünnepi alkalomból a Húsvét-szigetekre? Ez is tizenegy apróbetűs oldal, irodai román nyelven.

A másik száz irodát, szerződést nem sorolom, míg felújítottam egy évszázadok óta lakatlan... izét...

Azt mondja a magyar anyanyelvű miniszterelnök-helyettesünk hivatalos közlönyben, hogy ,,gondolnunk kell a magyar nyelv hivatalossá tételére".

Gondolunk. Tömbházam faliújságján jelennek meg az értesítések a lakók számára — érthetetlenek.

Gondolunk. Hogyne. De a románság — most ne gondoljunk úgynevezett szélsőséges, azaz Istentől elrugaszkodottakra — egyszerűen kijelenti, hogy Székelyföld nincs is, tehát minek autonómia, hivatalos anyanyelvi ügyintézés?

Mi tehát nem létezünk, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr.

Csak azt nem értem, hogy akkor miért volt fontos abba a bársonyszékbe éppen magyar pártvezetőt ültetni!

Ha nem létezünk, miért kell a román párt többségéhez a mi lélekszámunk? Ahhoz, hogy a kormány átvehesse a hatalmat, bele kell — kelletlen-kénytelen — ömleszteni a magyarság pártszavazatait: azokét, akiket leradíroznak naponta, akiknek a létezését egyszerűen tagadja, anyanyelvhasználatát megtagadja a román kormány.

És mikor telik be a pohár? Markó Béla lehetőségek kiszélesítéséről beszél a románokkal (!), hogy ne féljenek tőlünk. De kérem mérsékelt tisztelettel, mi nem lehetőség vagyunk, hanem eleven néprész, és millión fölül! Mit szólnának Franciaországban, ha valaki kijelentené, hogy Burgundia márpedig nem létezik?!

Kis létszámú osztályok finanszírozásáról és pozitív diszkriminációjáról (így!) szól Markó, aki magyar, sőt, költő. És nekem az az átokkal és akasztással felérő kötelezvényféle jut eszembe, hogy az író, költő ne politizáljon. Hát — így ne. Így inkább ne.

Viszont ha a magyar író, költő kivonul és kussol, ahogy többségünk teszi, ki mondja meg a valót? Azt, hogy vagyunk, még élünk, ne hányjátok ránk a tagadás, a feltételes mód göröngyeit, mert még — még vagyunk. És nem szavazócédulák által jöttünk a világra, és nem spórák által, cédulákkal szaporodunk. De — azok miatt fogyunk, mert fogyunk. Csak ama pohár telik, telik, az utolsó cseppig.