Barót főterének közvetlen közelében, a leglátogatottabb üzletek szomszédságában áll egy kis műhely. Különösképpen nem hívja fel magára a figyelmet, kirakata nem hivalkodó, fény és hang sem szűrődik ki az utcára, mégis egyedinek mondható: a Szász család negyedik nemzetségének tagja, az 58 esztendős István készíti ott bádogból a gazdaságban és a ház körül szükséges tárgyakat.
Kényszerváltás
Bár az elmúlt esztendőkben visszaesett a megrendelők száma, Szász István elégedett, örvend, hogy ebben a ,,műanyag világban" még mindig akad, aki igényt tart a munkájára. A mester olyan családba született, amely már az 1800-as évek utolsó éveiben is bádogossággal foglalkozott, így akár azt is mondhatni, vérében a szakma. Gépek közt nőtt fel, már gyermekfejjel látta, miként alakul, formálódik hasznos tárggyá az egyszerű lemez a hozzáértő kezeknek, hajlítógépnek, élhajtónak és peremezőnek köszönhetően. Amikor szakiskolába került, már nem tudtak túl sok újdonságot mutatni neki a szakmában. Barótra 1974-ben került vissza, a kisipari szövetkezetnél helyezkedett el, és váltásra 1992-ig nem is gondolt.
A szövetkezetből való kilépést némileg a kényszer szülte. Egyre inkább érezhető volt, hogy az addig megszokott világ változás előtt áll, a munkahely és a jövedelem csak úgy megtartható, ha saját vállalkozásba kezd. A magánosodás nem okozott különösebb gondot, részlegvezetőként annak idején a papírmunkával is meg kellett birkóznia, az ügyfelek pedig — ismerve munkája minőségét — kitartottak mellette.
Versenyben a művilággal
Hogy miért van még mindig szükség a szupermarketek korában időigényesen, régi szerszámokkal dolgozó bádogosra? Szász István szerint azért, mert a falusi emberben még él az igény, hogy ne csak ideig-óráig tartó, hanem több esztendeig használható szerszámokkal dolgozzék. Hiába lehet műanyagból készült öntözőt, tölcsért vagy éppen fejőedényt is kapni, a gazdának olyan kell, amit megszokott, amiről biztosan tudja, hogy nem változtatja meg a tej és a víz megszokott ízét. Na meg az sem mellékes, hogy a mester a helyiek vásárlóerejéhez igazítja az árakat. Így történhet meg, hogy a többórányi munkával elkészített kicsi fazék és tölcsér mindössze 20—20 lejbe, a nagy, 25 literes fazék és öntöző 35—35 lejbe, a templom tetejére kerülő kereszt pedig 50 lejbe kerül. Napi két-három megrendelőből meggazdagodni nem lehet, de a tisztes megélhetéshez elég, Szász István pedig ennél többet nem is akar. ,,Régebb akár nyolc-kilenc megrendelő jött, piacos napkor, szerdán pedig annyian, hogy még az ajtón sem lehetett bejönni. Ma leginkább csatornát rendelnek, de nem ritka, hogy az egyházak keresnek meg a templomtornyok újrafedéséért. Az érdeklődés visszaesett, de nem csüggedek, amíg az én munkám hasznát és szépségét látom, ha kimegyek az utcára, és feltekintek egy-egy házra. Csak azt sajnálom, hogy egyre több az olyan ember, aki megelégszik a minőségileg gyengébb, silányabb holmival. Már a műanyagból készült csatorna sem ritkaság!" — mondja Szász István.
A családban lenne utánpótlás, de a fiát nem igazán vonzza a szakma, nem kizárt tehát, hogy megszakad a négy nemzedékre visszatekintő hagyomány. Szász István azért reménykedik, és nyitva hagy egy kis ajtót: gyermeke talán mégis meggondolja magát, talán mégis nyomába lép. Bízik abban is, hogy a műanyag nem veszi át teljesen a bádogosok piacát, s készül még lemezből szépen fénylő, sokáig tartó hasznos szerszám.
