Nézem a kicsik szomorú, elkínzott arcát, majd a játékos mosolyt, amikor beszélgetnek velük, hiszen ők is gyerekek, akkor is, ha az élet egy felnőtt számára is nehéz helyzetbe hozta őket. A kórház az ideiglenes otthonuk, és csak reményeik vannak, hogy majd egyszer egészségesen hazatérhetnek.
Őket mindenki szereti: a családjuk, a barátaik, sőt, az ismeretlenek is sokszor együtt éreznek velük, a kórházi személyzet is, mégis vergődnek az élet sodrásában, és próbálnak minden kedves szóba, simogatásba, kedvenc játékba kapaszkodni, hogy túléljék a megpróbáltatásokat. Nem járhatnak óvodába, iskolába, nem játszhatnak társaikkal, nem tervezhetnek a jövőre nézve, csak a mindennapok apró kis örömeit élik meg nagyobb intenzitással.
Van, aki közülük szervátültetésre vár, nagyobb műtétre vagy műtétek sorozatára, miközben éli a mindennapjait, és igyekszik gyereknek maradni. Némelyikük felnőtteket is megszégyenítő módon öntudatos, tűri a testi fájdalmat, veszi be gyógyszereit, próbál újra és újra feltámadni a szó legteljesebb értelmében mindennap.
Mi nem vehetjük át egy ilyen gyerek terheit, még a szülő sem tehet sokat érte, csak a töretlen hitét erősítheti, s erőt meríthet a helytálláshoz küzdelmükből, kitartásukból.
Kevésbé drámai, mivel kevésbé látványos a krónikus betegségekben szenvedő gyerekek helyzete, akiknek bele kell nyugodniuk, hogy mindig része az életüknek az inzulin, a gyógyszer, a kórházi ellenőrzések. Nekik hamar felnőtté kell válniuk az egészségi állapotukkal szembeni felelősségvállalás révén, hiszen pontos időben kell étkezni, bevenni a gyógyszert, nem szabad szaladgálni, amikor arra lenne kedvük... Egyszóval úgy kell teljes értékű életet élniük, hogy közben mindig tudatában legyenek korlátaiknak. Ez pedig nagy lelki teher még egy felnőtt számára is, hiszen sohasem lehet igazán gondtalan. Hosszú időbe telik, míg mindez automatikussá válik, és nem keseríti meg az életüket a társaik lehetőségeivel való összehasonlítás. Nekik a kórházat és szakembereit barátként kell elfogadniuk, s nem olyan környezetként, ahol csak a problémájuk jut eszükbe.
A biztonság szüntelen keresése, az állandó küzdelem az esetek többségében lelkileg edzetté teszi a gyerekeket, és felerősíti bennük a küzdőszellemet. Az élet értékeinek, szépségeinek észrevétele és tudatosulása megóvja őket az idő elfecsérelésétől, a lehetőségek lekicsinylésétől. Bár testileg szűkölködve, de lelkileg sokkal gazdagabban élik az életet.
Ez az, amit megtanulhatunk tőlük.
