— Nézd a sok borókát, tuját, zöld fenyőt! Tiszta Hargita. Ritka vendégeim elérzékenyülnek a láttán. Azt hiszik, nosztalgiából költöztem ide, s együtt érzően kérdezik: honvágyad, drága Málikám, van-e? (A pokolba ezzel a sok sablonnal!) Az igazság az, hogy nincs. S ez az erdő szép, szép, de eltakarja a tengert. Ó, pedig be szeretném a nagy vizet látni az ablakomból! Ahelyett ezt az erdőt nézem, s gondolataim is szúrósak lesznek, mint a fenyő tűlevelei. Honvágy... Tudom, mi az, hogyne tudnám. Ugyanolyan érzés, mint a többi: szerelem, gyász, harag, öröm, mind megkopik, elmúlik végül. A lélek szappanbuborékai. Ugyan hová s ki után vágyakoznék ennyi év után?

Hallgat, nézi a fákat. Sokára szólal meg újból.

— Olyan hazába nem lehet vágyakozni, ahol mindenki ,,azt" gondolja. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, s hallgass végig egy beszélgetést. Teljesen mindegy, államférfiú-e a megszólaltatott, vagy ,,az utca embere", híres író-e vagy még híresebb színész, mindegyikük sűrűn gondolja ,,azt". Véleményének ,,azt gondolom" buzogányát úgy hajítja bele a világba, hogy minél nagyobb kráter maradjon utána.

Ujjaival idegesen dobol a fotel karján. Bíborpiros körme beleváj a fehér liliomos, sötétkék kárpitba.

— Ha egy lenge ruhás címlap-leányzó fogalmaz így, lemosolygom. Csipogó hang, magyartalan intonáció, a fontos közlendő pedig ez: ,,Én azt gondolom, hogy ő nem gondolja azt, hogy én azt gondolom."

Dereng, hogy ezúttal nem csupán a szarkazmus beszél belőle. Említett interjúra magam is fölfigyeltem.

— Pedig, ugye, kezdhetnének másként is egy állásfoglaló mondatot. Választék lenne bőven. Rögtön itt van például a ,,véleményem szerint". Ritkábban röppen föl az ajkakról, mint ama fehér holló. Vagy miért nem halljuk gyakrabban, hogy ,,úgy gondolom"? De mondhatnák így is: ,,azt hiszem". Sőt, az ,,úgy hiszem" sem lenne ellenemre. A ,,talán" már ki is veszett a nyelvi köztudatból. Túl szerény volt ehhez a mai arrogáns, lánctalpas világhoz.

Kezébe veszi keresztrejtvényét, de látszik, nem tud figyelni rá. Gondolatait fogva tartja a téma, s öreg hangja ismét belereccsen a csöndbe:

— Mert hidd el, fiam, itt van a kutya eltemetve. Rossz nyelvi beidegződés is lehet, nyilván, de hogy pont az ,,azt gondolom" tudott gyökeret verni az ,,úgy hiszem"-mel szemben, annak oka van. Mai, karriert építő ember nem ,,hisz", hanem ,,gondolkodik". Vagy legalábbis úgy tesz. És még csak nem is ,,úgy" gondolkodik, ó, nem. Az ,,úgy" gondolkodás árnyalható, egyéni, többféleképpen értelmezhető, s ezt a luxust a modern magyar nem engedheti meg magának. Belekapaszkodik hát jó szorosan a tárgyraggal ellátott, ellentmondást nem tűrő mutató névmásba, maga elé tartja a ,,gondolkodom" feliratos fehér zászlót, s elindul csatát nyerni.

Mintha nem is a régi, zsörtös Máli néni lenne. Valami mély szomorúság a tekintetében.

— Honvágy? Egy ilyen kishitű, frusztrált, gyenge önbizalmú ,,azt gondolom"-országba? Ugyan, ugyan! Vén vagyok én már ahhoz.