Két súlyos tragédia kapcsolja napjainkban egy cím alá az 1940-es és a 2010-es esztendőt. Természetesen anélkül, hogy a legkevésbé is kisebbíteni akarnánk a semmi mással össze nem hasonlítható, 1940 tavaszán a szovjet NKVD gyilkosai által végrehajtott, sokáig elhazudott-elhallgatott, de máig büntetlen népirtást (mindmáig az orosz hivatalosságok gyilkosságnak, de nem népirtásnak tekintik).
A tömeggyilkosság egyik nevezetessé vált helyszínén, a katyńi erdőben 2000. június 28-án megnyitott nekropolisz-emlékműnél Lech Kaczynski feleségével és több magas rangú lengyel politikussal, valamint az ott meggyilkolt lengyel tisztek rokonaival az orosz államvezetés meghívottjaiként akartak emlékezni a történtek 70. évfordulója alkalmából. A TU—154-es gép a sűrű ködben hibásan próbált leszállni, valamennyi utas a kigyulladt gépben meghalt. A megdöbbent lengyelek gyásza megrendítette a világot. Mindenütt gyászolják a szerencsétlenség áldozatait.
A katyńi tömeggyilkosságról ma már terjedelmes irodalomból szemelgethetünk, jóllehet amikor Oroszország Legfelsőbb Katonai Ügyészsége 2005. március 5-én lezártnak tekintette a katyńi ügyben a nyomozást, a 183 vaskos nyomozati kötetből csak 116-ot engedett át a nyilvánosságnak. A titkosított kötetek — feltételezik — máig köztiszteletben álló felelősök, köztük lengyelek titkait rejtik.
Legfontosabb forrásom a szekszárdi Babits Könyvkiadónál magyarul (első ízben) megjelent, valóságfeltáró munka: Katyń, 1940, amelyet az apját katyńi áldozatként gyászoló Leopold Jerzewski adott ki (valódi neve Jerzy Lojek) orosz emigránsként.
Érthető, ha a rengeteg eseményből és adatokból csak annyit közlünk, ami elegendő a történtek rövid áttekintésére. Tehát az 1939. augusztus 23-án megkötött német—szovjet megnemtámadási és barátsági szerződés következményeképp szeptember 1-jén a Wermacht, majd 17-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Lengyelország nyugati, illetve keleti területeit. Ezáltal a két rabló hatalomnak közös határa lett, mintegy felkészülendő az 1941-ben bekövetkezett szovjet—német háborúra. A harci cselekmények során a lengyelek alig tanúsítottak keleten ellenállást, mivel ,,hivatalosan" nem volt hadiállapot a két ország között. Ennek ellenére a szovjetek már szeptember folyamán 230 670 lengyel katonát vetettek fogságba. Három helyen alakítottak ki hadifogolytáborokat: Kozelszkben, Sztarobelszkben és Osztaskovban. A többnyire tartalékos tisztek (és tisztesek) a lengyel értelmiség színe-javát képezték. Lavrentij Berija szovjet belügyi népbiztos jegyzéket (794/B) küld Sztálinnak, amelyben a 14 736 (97 százalékban lengyel) táborlakót, valamint 18 632 börtönlakót (57 százalékuk lengyel) a Szovjetunió elkötelezett ellenségeinek nevezi, és 14 700 ,,hadifogoly" (még mindig nem volt háború a két állam között!?), valamint 11 000 börtönben lévő rab kivégzését javasolja. A javaslatot Sztálin a P/13/144 jelzésű határozattal jóváhagyja, és beleegyezése jeléül aláírja Vorosilov, Molotov, Mikoján, Kalinyin és Kaganovics. Az NKVD helyi vezetői és katonai egységei, börtönőrei hajtják végre az 1940. március 5-én kiadott határozatot.
Három helyen német import Walter pisztollyal lövik tarkón az áldozatokat, sokuk kezét kötelekkel kötötték hátra. A Szmolenszk melletti Katyńban 4410 személyt a kozielszki táborból vagonokban, majd onnan az erdőig bemeszelt ablakú autóbuszokban szállították a mintegy három km-re lévő NKVD-üdülő melletti erdőhöz, s a már kiásott árkokba lőtték a foglyokat, akik mindvégig azt hitték, hogy átadják őket a németeknek (ebben az esetben megmenekültek volna!). Mindez április 3. és május 12. között történt, ahogy a németek által elfoglalt területen több, nemzetközileg ismert szakértő előtt a talált tárgyakból bizonyítható volt. Ugyanekkor a Harkov körzeti sztarojelszki táborból 3739 hadifoglyot, a tvori körzethez tartozó (akkor Kalinyin) ostavkovszki táborból 6314 hadifoglyot végeztek ki. (Eközben közel 10 000 ukrán és fehérorosz lett az NKVD áldozata.)
Az 1943. június elejéig tartó feltárás során 4100 holttestet emeltek ki a katyńi tömegsírból, és 2800-at azonosítottak.
Mivel nemsokára a németek visszavonultak, további feltárásokra nem volt idő és lehetőség. A lengyel Vöröskereszt 4243 halottat említ, de feltételezik, hogy a kivégzettek teljes száma akár 11 000 is lehet.
A szovjet hírforrás, a TASZSZ 1990. április 14-én beismeri, hogy a katyńi tömeggyilkosság a szovjet vezetést, személy szerint az 1953-ban kivégzett Beriját terheli. Később, 1994—95-ben feltárják a többi tömegsírt is, 1992-ben pedig Jelcin akkori szovjet államfő átadja Lech Walesa lengyel elnöknek a katyńi mészárlás dokumentumait.
A fő háborús bűnösök nürnbergi perén a szovjet ügyész még megpróbálta — mint addig annyiszor — a németek nyakába varrni a katyńi tömegmészárlást, de sikertelenül. A bizonyítékok egyértelműen a szovjet gyilkosságot igazolták, többek közt Orsós professzor is, aki 1943-ban tagja volt a kivizsgáló bizottságnak.
Szükségesnek tartottam lapunkban is megemlékezni erről az immár kétszeres tragédiáról, mert mindkét, a háborúban és annak előkészítésében bűnös nagyhatalom, a hitleri német birodalom és a sztálini Szovjetunió egyaránt ölt meg ártatlan embereket, és egyik oldalon mindmáig büntetlenül.
