A romániai magánosítás átgondolatlansága és a volt fürdővállalat vezetőségének hozzá nem értése következtében két éve elveszítette fürdővárosi rangját is, mely újabb nagyfokú bevételcsökkenéshez vezetett. A turizmus, ha nem is került padlóra — a magánpanziók és szállodák, a sípálya stb. még tartják a lelket az idegenforgalomban —, a valamikori jó hírnév fedezetét jelentő tömeges gyógyüdülési lehetőségek ijesztően beszűkültek a településen.

A sétányok, a stílusos favázas villák zöme ma az előrehaladott romosodás állapotában. Mintha világháborús hadszíntér lenne: az enyészet és pusztítás képei mindenfelé. A villák rendszeres fosztogatók áldozatául estek, az ajtók nem egy helyt hiányoznak, a fémcsöveket, -alkatrészeket kirángatták a falakból, az ablakok félszárnyon lógnak vagy betört üveggel ásítanak, a sétányokat felverte a gaz, az üdülőtelep kísértettanyához hasonlít. Aki Málnásfürdő vagy Előpatak mai kinézetét ismeri, hasonlóra bukkan itt is, csakhogy itt egy amazoknál hírnevesebb, nemzetközileg ismert fürdőváros lett az enyészet martaléka.

A borszéki pusztulás okát Mik József polgármester az átgondolatlan magánosításban látja. A valamikori és talán soha fel nem támasztható svájci villákat úgy adta el az állam, hogy nem kötötte ki azok további fenntartásának, üzemeltetésének feltételeit, de ha lett volna is ilyesmi a szerződésekben, ma az sem kérhető már számon. Az első vevők ugyanis mihamar túladtak szerzeményükön, ma azok a sokadik tulajdonos birtokában vannak. Akad köztük besszarábiai moldován, angol, német, indiai, hazai... de senki nem fektet be. Ezekből rajzolódik ki a diagnózis: az épületekre a spekulatív tőke tette rá a kezét. Az általános elhanyagoltság közepette, aki fejleszteni kívánna, annak sem éri meg, illetve kivár, hátha kedvezőbb kurzus indulna be, melyen különben az önkormányzat és a vállalkozók egy csoportja már munkálkodik. Az idegenforgalom visszaesése, a kezelőbázis leállása, az orvosi szolgáltatások megszűnte következtében a város történetének mélypontjára süllyedt. A málló vakolat, a lógó ablakok, a kiszaggatott ajtók látványa leírhatatlan. Drasztikus ítélet fogalmazható meg az utóbbi húsz évről: az ún. aranykorszakbeli esztelen építkezés korát az esztelen rombolásé követte itt. A célszerűtlen, elvétett privatizálás szelleme dönti romba, amit évszázadok itt korábban, a külcsínre is ügyelve, megalkottak.

Borszék — az enyészet uralja

A tulajdonosok java, mint jeleztük, kivár. Az egyik szemrevaló, többemeletes villát például nemrég 150 000 euróért vette meg egy angol, de sajnálkozva mondja: forgalom hiányában, a lehúzó környezet hatására felújítania nem érdemes. A többiek villáikat puszta ingatlanbefektetésként kezelik, melyben esetleg konzerválódik vagy nő a pénz, s ha igen, rögtön áruba is bocsátanák. Ezek egy szeget beveretni nem fognak, nem áll érdekükben. A helyzet e tétlenséget is jutalmazza. A telkek ára érdekes módon minden pusztulás ellenére ma is nő: a privatizáció kezdetén három eurót, most negyvenet adnak egy négyzetméterért, a válság és enyészet ellenére nem hiába reménykedik spekulatív céljai sikerre vitelében az sem, aki teljesen elhanyagolja tulajdonát. Az önkormányzat már régóta lépni szeretne, de egyelőre se hossza, se vége perekbe bonyolódott a volt fürdővállalattal. A város telkeit szeretné visszaszerezni, hogy azt fejlesztésben érdekelt befektetőknek felajánlhassa. De miként másutt, a hazai igazságszolgáltatás csigatempója itt sem az aktív elemeknek kedvez.

Borszék nyilván fel fog támadni, de ennek ára óriási lesz: ha a pusztulás a mai ütemben folytatódik, akkor itt pár éven belül mindent alapjaiból kell majd újjáépíteni. Odavész az évszázados patina, a hasonlíthatatlanul szép valamikori utcakép, kárba megy sok nemzedék munkája, a település történelmi bája és hangulata. Megfizethetetlen kincsek, melyekért másutt pénzt adnának, itt ingyen megvan, de nem kerül gazdája. Lehangolóbb bizonyítványt nem is állíthatna ki magáról a hazai újkapitalizmus, mint amit meggondolatlan borszéki magánosításával magáról kiadott.

Míg az ún. fürdőhelyi brand vonzerejét úgyszólván a nulláról indulva kell majd helyreállítani, a település és az állandó lakosság szerencséjére a borvíztöltödét sikerült okos üzletembereknek korszerűsíteniük, nekik köszönhetően az itteni páratlan ásványvíz palackozása és forgalma, népszerűsége felívelő pályán, erre támaszkodva kell majd az itteni ivóvízkúrák tekintélyét visszahódítani. A település lakosságának nyolcvan százaléka a múltban fürdőtelepi alkalmazott volt, ma ugyanennyit a töltöde tart el, már aki nem vándorolt ki, mert erre is van nem egy példa a mai Borszéken. Persze, aki a 21. századra készült városfejlesztési tervbe belekukkint, meggyőződhet róla, Borszéket leírni még nem kell, van itt terv és elképzelés a szebb jövőről, de szemet sértő a látvány, amit a telep sétányai ma nyújtanak.

Egy fejlesztés feltételei

Nos, írjuk Kovászna javára, hogy e mélypontot sikerült elkerülnie. Tulajdonítható mindez a mai kovásznai tulajdonviszonyoknak, a központi elosztási rendszer fennmaradásának (nem kívánjuk idealizálni, de tény — a kérdésről bővebben még esik különben szó) és nem utolsósorban az olyan szállodai vezetőknek köszönhetően, mint az, aki az alábbiakban szólal meg. Egyúttal bepillantást nyerünk abba is, hogyan lavírozik e menedzserek ügyesebbje a mai zátonyok és sziklaszirtek közt, miként abba is, milyen tényezőkkel kell számolnia annak, aki boldogulni akar eme elsüllyesztéssel fenyegető, vészterhes világban.

Nos, Sütő Magdolnának még helyi viszonylatban is több sikerült, mint másoknak. A kisipari szövetség országos központjához tartozó Héphaisztosz Szállóban ugyanis a konzerváláson túli fejlesztésre is futotta, mert a szövetség nem vont el minden hasznot e létesítménytől, mint tették a szakszervezetek a sajátjukéval.

— Amit kérünk, Bukarest általában jóváhagyja — mondja Sütő Magdolna igazgatónő —, így tudtunk gondot fordítani az összkomfort feljavítására, a vendéglőre, a szobákra és a kezelőbázisra. Új a mosodánk, a hőközpontot felújítottuk, 2000 után inoxlifteket szereltünk be, az A szárnyban kettőt, a B-ben egyet.

— A fejlesztésnek útjában áll, hogy kispénzűek a hazai turisták. Ezért maradt nyilván kétcsillagos a szálló.

— Az idén sajnos nem tudtunk árat emelni, a tavalyi díjakkal dolgozunk. Nem veszteséges így sem a gazdálkodásunk. Olyan árat szabunk, mely nem riasztja el a vendéget. Orszá­gosan sem emelkedett az árszint, természetesen ugyanilyen meggondolásból. A nyugdíjasnak nem futja többre. Persze, az inflációt beleszámítva, az idén olcsóbban adjuk szolgáltatásainkat.

A Héphaisztosz Szálló

Mindez amolyan bevezető volt a nyugdíjas kezelőjegyek kiosztási mechanizmusának tisztázásához. Az Országos Nyugdíjpénztár nyújtotta segítség a fő támasza a Héphaisztosznak éppúgy, mint két további nagy szállodának, a Daciának és a Montanának, melyekről már szóltunk.

— A kovásznai idegenforgalom 95 százalékban ennek köszönheti létét, enélkül elfogynának a vendégek. Január-február így is kiesik, de mivel konferenciatermünk is van, a cégek által tartott tréningeknek, felkészítőknek, banketteknek stb. köszönhetően ki tudjuk húzni, úgyhogy a személyzetet — 65 embert — nem kellett elküldenem, mint másoknak. Persze, a szabadságot általában januárban adjuk ki, utána pedig nekifogunk a nagytakarításnak. Embereink mindenre vállalkoznak, csak ne kelljen fizetetlen szabadságra menniük. Idén januárban például teljesen felújítottuk rozsdamentes felszereléssel a konyhát, hogy mindenben megfeleljen az európai normáknak. Kicseréltettem két régi víztartályt a fűtőházban, most pedig a kezelőbázisban folyik a munka: új fali- és padlócsempét rakunk le, hőszigetelt ablakokra cseréljük a régieket, felújítjuk a fürdőket — mind saját erőből.

Az elosztás rendszere

Visszatérve a nyugdíjpénztárra, tisztázzuk, hogy a szövetkezetek maradék tagsága hiába üdülhetne itt kedvezményes áron, nemigen élne e lehetőséggel, marad tehát a gyógykezelésre küldött nyugdíjasok ún. kezelőjegyes beutalása mint fő támasz és bevételi forrás. A nyugdíjpénztár felajánlotta, hogy a kezelőjegyeket liciten osztják el.

— A kezelőjegy tizennyolc napra szól, részben támogatott szolgáltatás. A nyugdíjpénztár meghirdette országos versenytárgyaláson minden fürdőváros részt vesz, így kapott Kovászna idén 13 200 jegyet, amit mi, itteniek egymás között testvériesen elosztottunk. Minden szálló kapacitása arányában kapott belőle. Mi például turnusonként — idén tizenegy lesz — kértünk 230 helyet, és kaptunk 223-at. Legnagyobb gondunk, hogy idén július-augusztusra nem támogat kezelési jegyet a nyugdíjpénztár, tehát akkor csak teljes árat fizető vendégeket tudunk fogadni, olyanokat, akik jegy nélkül maradtak, illetve a külföldieket. Nálunk már két izraeli csoport jelentkezett be, velük ’92 óta tartjuk a kapcsolatot. Számukra többszörösen is előnyös az itteni gyógyüdülés.

— No de a licit versenyt jelent, ez mintha hiányozna magyarázatából.

— Szóval a nyugdíjpénztár felajánl minden évben egy bizonyos összeget a tizennyolc napos kezelésre, szállásra, ellátásra. Idén egy jegyre 1482 lejt szánt. Ha egy cég ennél kevesebbel is beéri, akkor amit igényel, mind megkaphatja, viszont ebbe bele kell illeszkednie. Ami marad, azt újraosztják. Nos, ha a 13 200-at elosztjuk tizenegy turnusra, akkor Kovásznának egyre 1200 jut. Ebből részesülünk mi. Ha azt akarjuk, hogy mindenki jól járjon, ezzel az 1482 lejjel számolunk, ezt biztosan mindenki megkapja. Ha kisebb árat ajánlok, a többiek rovására elégítik ki igénylésemet, több a jegyem, de veszítek az árán, úgyhogy nem éri meg. Idén azonos ajánlattal jelentkeztünk.

A szálloda tavalyi kihasználtsága olyan 75 százalékos volt, az adott viszonyok közt jó évnek minősíti a menedzser. Március végén megkezdődött az idény, egyelőre negyven vendéget fogadtak, akik az Egészség dekádja keretében érkeztek, és maguk állták a hatszáz lejes költséget. A szobákban különben hűtőt, tévét, telefont láttunk, megtudtuk, hogy némi további javítás árán akár a háromcsillagos minősítést is kérhetnék, de nem teszik: amíg ilyen a vendégkör, jobb kitartani a két csillagnál és a neki dukáló díjszabásnál. Az épület és berendezése a jó karbantartás benyomását kelti, a hetvenes-nyolcvanas évek stílusa ugyan az uralkodó, de mint láttuk, a puszta üzemeltetésnél és a szinten tartásnál jóval több sikerült a menedzsernek, a rendkívül költséges infrastrukturális beruházásba is belekezdett, melynek befejeztével nyilván egy belsőépítészeti felfrissítésnek kell következnie. Saját erőből ennél több egyelőre talán el sem várható.

*

Az eddigiekben a turisztikai piac kényszerhelyzete szempontjából vizsgáltuk a helyi idegenforgalmat, méltányoltuk erőfeszítéseit, a továbbiakban a piaci célszerűség lesz az eszközünk. Az ankét folytatódik.