Ma már — noha a számok még mindig sajnálatosan bizonytalanok —, hogy miért, az is világos! Sztálin parancsára az NKVD tisztjei több mint tizenötezer lengyel tisztet és katonát gyilkoltak meg. Ahogyan a korszak legtájékozottabb magyar történésze, Kun Miklós írja a könyv utószavában: a gyilkosságsorozat ,,…a legnagyobb titokban történt. A titkolózásnak ezúttal is funkciója volt: a mészárlásnak félelmet és tiltakozást, bosszúvágyat és értetlenséget kellett kiváltania a lengyel nemzetben." A hírek persze terjedtek, voltak túlélők is, a szovjet vezetés azonban igyekezett a németek számlájára írni a gyilkosságokat, ezért is 1943-ban Hitler a korszakban szokatlan módon nemzetközi szakértők bevonásával exhumáltatta a tömegsírok egy részét. Egy magyar orvosprofesszor is tagja volt a bizottságnak, az ő vizsgálatai nyomán minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az áldozatokat tarkón lőtték. A dokumentumok azonban az elkövetkezőkben kalandos úton elvesztek, az elérhető szemtanúk is eltűntek. Az NKVD ,,dolgozott". Nürnbergben különböző okok miatt nem tárgyalták a katyńi mészárlást (?), amikor mégis szóba került, a szovjet delegáció a nácikat vádolta meg a bűnténnyel, de már a hidegháború éveiben megszólaltak az Amerikába és Angliába menekülő szemtanúk, noha Katyń egészen a Szovjetunió széteséséig tabu volt Lengyelországban és a szovjet birodalomban, noha Hruscsov a huszadik kongresszus után felajánlotta Gomulkának, hogy hozzák nyilvánosságra és varrják Sztálin nyakába a bűntetteket, ez ellen a lengyel vezetés tiltakozott (?), Katyń pedig a lengyel tragédia jelképévé vált. S ez most — noha a lengyel—orosz megbékélés nyitánya lehetett volna Kaczyński, Medvegyev és Putyin közös főhajtása a mártírok élő emléke előtt —, a repülőszerencsétlenség után, amikor az elátkozott katyńi erdő ismét áldozatokat követelt, újra elhangzott a lengyel sajtóban. Nagy László gyönyörű szavaival: ,,vért akart az ábránd", a lengyel—orosz megbékélésre pedig még várni kell…

Bogdán László

A kozelszki, a sztarobelszki és az osztaskovi tábor lengyel hadifoglyainak megsemmisítése 1939 decemberében kezdődött. Karácsony ünnepének előestéjén mindhárom táborból — felekezetre való tekintet nélkül — elszállítottak minden tábori lelkészt, összesen mintegy kétszáz embert. Ismeretlen helyen vagy helyeken meggyilkolták őket. Kozelszkben csupán Jan Leon Cylkowski lelkész menekült meg, ugyanis éppen zárkában volt. Ez majdnem négy hónappal meghosszabbította az életét. 1940. március 8-án Kozelszkből még tizennégy — ismeretlen kritérium alapján kiválasztott — tisztet vittek el. Közülük csak egy maradt életben. A többit kivégezték. (...)

A foglyokat ablak nélküli, úgynevezett Sztolipin-vagonokba zsúfolták, amelyeknek csak a mennyezetén volt egy kis szellőzőberendezés. A vonatok ismeretlen irányba indultak el. Kozelszkben a fogolyszállítmányok létszáma 50 és 344 fő között mozgott, Sztarobelszkben 18 és 240 fő között, Osztaskovban valószínűleg ugyanez volt a helyzet. Kozelszkből és Sztarobelszkből nem naponta indítottak szállítmányokat. (...) Osztaskovban, a legnagyobb létszámú táborban naponta egy, olykor azonban három menetoszlopot is összeállítottak. Rendszerint — mint ezt Kozelszkben megfigyelték — a szállítmány összeállítása előtt a tábor vezetői telefonon kapták meg Moszkvából azoknak a hadifoglyoknak a nevét, akiket még aznap el kell szállítani. A táborban maradt foglyok igyekeztek felírni elhurcolt társaik nevét vagy legalább létszámát. Később ennek alapján állították össze az eltűntek — jóllehet nem teljes — jegyzékét.

S minden valószínűség szerint itt értünk el a katyńi gaztett legsötétebb titkához. A különleges szovjet államérdekek szempontjából helyrehozhatatlan hibát követtek el: a hatóságok meghagyták néhány száz szemtanú életét, aki később igaz tanúvallomást tett. Ha mindannyiukat elpusztították volna, most csupán a Katyńban 1943-ban végzett exhumálás eredményeire támaszkodhatnánk. Adatokra, amelyek teljesen elegendőek a bűntény idejének meghatározásához, de semmit sem mondanak a bűntény végrehajtásának körülményeiről.

Sohasem fogjuk megtudni, hogy egyes hadifoglyokat miért nem lőttek agyon. Mind a mai napig senki sem elemezte annak a 449 embernek a jellemét, világnézetét, politikai meggyőződését, aki elkerülte a halált. Pedig ez az elemzés messzire vezető következtetéseket alapozhatna meg. (...)

Az összesen kilencven menetoszlopból hét menetoszlopot nem a kivégzés helyére irányítottak, hanem egy kisebb táborba, a Kaluga környékén levő Pavliscsev Borba. Innen az összes életben maradt foglyot rövidesen átszállították a Vologda környéki Grjazovecbe. Elkerülte a kivégzést az a két-két menetoszlop, amelyet Kozelszkből 1940. április 26-án és május 12-én, Sztarobelszkből április 25-én és május 12-én, valamint az a három, amelyet Osztaskovból április 29-én, május 13-án és 16-án indítottak útnak. Kozelszkből mindössze 150 + 95 = 245 foglyot válogattak ki; Sztarobelszkből 63 + 16 = 79 foglyot (emellett ezt a 63 főt az utolsó pillanatban válogatták ki április 25-én egy 200 fős csoportból); Osztaskovból pedig 60 + 45 + 19 = 124 főt. Ez összesen 448 ember. Ám 449 ember menekült meg. A 449. megmenekültnek a sorsa megkülönböztetett figyelmet érdemel.

Stanisłav Swianiewicz professzort április 29-én a tizennyolcadik menetoszloppal indították útnak Kozelszkből. A foglyokat több mint egy napig menetoszlopban tartották. (...) 1940. április 30-án a vonat megállt valami állomáson. Ez volt Nyezdovo. A vagonba fölszállt a ,,vörös arcú" NKVD-ezredes, és név szerint Swianiewicz professzort szólította. Azonnal átvitték egy másik vagonba, és bezárták egy üres kupéba. A professzor felkapaszkodott a felső fekvőpolcra, ahonnan egy kis résen keresztül mindent látott, ami odakinn történt.

Az állomást állig felfegyverzett NKVD-egységek vették körül. A vagonok ajtajához minden fél órában egy harminc személyt befogadó autóbusz érkezett, amelynek ablakai be voltak meszelve. Az autóbusz úgy állt a vagonajtóhoz, hogy a fogolytisztek közvetlenül beszállhattak. Miután a sorra kerülő harminc embert felvette, az autóbusz eltűnt a közeli erdőben. Így ,,rakták ki" az egész ,,szállítmányt".

Csak később derült ki, hogy Gnyezdovo állomás három kilométerre van a foglyok tömeges kivégzésének helyszínétől, vagyis a katyńi erdő azon részétől, amelyet a helybeliek Koszogorinak neveznek. Három kilométerre a pisztolylövések már nem hallatszanak el. Swianiewicz professzor azt mondja: eszébe sem jutott, hogy a tiszteket a közelben agyonlövik. ,,Nem is gyanítottam, hogy abban a pillanatban, azon a verőfényes tavaszi napon embereket végeznek ki" — írja. Délben egy fekete gépkocsi, a rabomobil a professzort a szmolenszki városi börtönbe vitte, ahonnan hamarosan átszállították Moszkvába — a Ljubjankába.

A professzornak az 1940. április 29-én útnak indított szerencsétlen tizennyolcadik menetoszlopban levő bajtársait — kivétel nélkül az összeset — megtalálták a katyńi tömegsírokban. Vajon miért egyes-egyedül ő maradt életben? Ő maga nem tud erre a kérdésre megnyugtató választ adni. Hiszen ha valami okból úgy döntöttek, hogy életben hagyják, akkor be kellett volna osztani a Pavlicsev Borba irányított egyik menetoszlopba. Talán valami tévedés történt. De az is lehet, hogy az utolsó pillanatban rádöbbentek: a halálraítéltek menetoszlopában van egy ember, akire a további nyomozás érdekében Moszkvának szüksége van. A professzor úgy gondolja: el akarták ítélni mint veszélyes kémet, mivel a szovjet gazdaság tanulmányozásával foglalkozott. Ezt a magyarázatot nem lehet kielégítőnek tekinteni. A Szovjetunió­ban hozott sok halálos ítélet minden irracionalitása mellett is nehéz feltételezni, hogy egy embert, akit a Szovjetunió ellen elkövetett különösen súlyos bűntettel vádolnak, csupán azért ne lőjenek agyon, mert a vádlottak padjára akarják ültetni. A talány megoldása, úgy tűnik, másutt keresendő: Swianiewicz professzor a totalitárius gazdaságnak, főleg a Harmadik Birodalom gazdaságának jeles szakértője volt, s ebben a minőségében a szovjet hírszerzés felhasználhatta volna. Ez lehet egy magyarázat.

Tény, hogy Swianiewicz professzornak — aki túlélte a szovjet börtönöket, és napjainkban Nyugaton él — felbecsülhetetlen érdemei vannak a katńyi tragédia felderítésében. Az egyetlen lengyel tiszt, aki a katyńi sortűz pillanatában három kilométer távolságra volt a bűntény helyétől, és saját szemével látta, hogyan vitték kivégezni az embereket. Még egyszer hangsúlyozni kell: Stanisław Swianiewicz — páratlan szemtanú. Ez különösen fontos, mivel a háború után (sőt, még az utóbbi években is) olyan fantasztikus hírek kezdtek terjengeni, hogy állítólag egy-két tisztnek, akiket nem ért halálos lövés Katyńban, éjszaka sikerült kivergődnie a még behantolatlan sírból, és ily módon menekültek meg. Ezeket a mendemondákat felhasználták az Angliában és az Egyesült Államokban megjelent szenzációhajhászó regényekben. Sőt, Lengyelországban is lehet találkozni olyan emberekkel, akik azt állítják, hogy a nem halálos lövést kapott katyńi áldozatok közé tartoznak. (...)

A 448 életben maradt embert 1941-ig, egészen a nagy honvédő háború kezdetéig Grjazovecben tartották. A táborban különböző csoportok és csoportosulások alakultak, sőt, Zygmunt Berling körül a tisztekből kisebb csoport formálódott, amely kész volt együttműködni a szovjet kormánnyal. 1940 októberében Moszkvába szállították őket, ahol Berijával és Merkulovval az élen elbeszélgettek velük az NKVD magas rangú tisztségviselői. A kapcsolatok a Szovjetunió és a fasiszta Németország között 1939 végétől romlani kezdtek. S a Kreml vezetői először döbbentek rá egy Hitlerrel folytatott háború eshetőségére. A lengyel tisztek csoportjának — amely kész volt együttműködni a Szovjetunióval — az volt a rendeltetése, hogy a nem túl nagy lengyel hadsereg magját alkossa, alapul szolgáljon a majdani kommunista erőknek, amelyek fő feladata: létrehozni Lengyelországban egy olyan rendszert, amely kiszolgálja Moszkva akaratát. A Berija és Merkulov, valamint a Berling között lefolyt beszélgetés három tanújára (Eustachy Gorczyński, Leon Bukojemski és Leon Tisznyński ezredesekre) hivatkozva Józef Czapski azt írja visszaemlékezéseiben: a Szovjetunióban megalakítandó lengyel hadsereg jövendő főparancsnoka követelte, hogy a felállítandó hadseregbe politikai nézeteitől függetlenül minden lengyel beléphessen. Emellett hozzátette: ,,E hadsereg számára kitűnő vezetőket találunk a kozelszki és a sztarobelszki táborban."

S ekkor Merkulov elszólta magát: ,,Nem, ők már nincsenek. Súlyos hibát követtünk el velük kapcsolatban."

Zygmunt Berling tábornokot már 1944 szeptemberében eltávolították az úgynevezett lengyel hadsereg parancsnoki tisztéből. Az ezt követő harminchat évet a tábornok visszaemlékezéseinek szentelte, nevezetesen annak, milyen szerepet játszott e hadsereg megalakításában. Részleteket is publikált ezekből a visszaemlékezésekből, de soha egyetlen szót sem szólt ama fegyvertársai sorsáról, akik a kozelszki, sztarobelszki és osztaskovi táborba kerültek. Életének utolsó szakaszában számot vetett azzal, hogy halálával eltűnik egy fontos fejezet a Szovjetunióban 1940-ben kivégzett lengyel tisztek megsemmisítésének történetéből. És ha a személyes tapasztalatai során szerzett, valamint a szovjet tisztekkel való érintkezése révén tudomására jutott tények közlése Lengyelországban nem volt lehetséges, akkor kutya kötelessége lett volna eljuttatni ezt az információt Nyugatra. Sajnos, Zygmund Berling semmi ilyesmit nem tett. Olyan lelkiismerettel halt meg, amelyet nemcsak a lengyel mundér becsületének elárulása terhelt (belépett egy idegen hadseregbe az emigrációban levő kormány egyetértése nélkül; elfogadta a tábornoki címet, amelyet nem a lengyel hatóságok adtak neki), de elsősorban az a bűn, hogy elhallgatta az igazságot azokról a körülményekről, amelyek között fegyvertársai bűnténynek estek áldozatul.