Kara Tal-i rokonaink
Amikor néhány éve a Bukaresti Egyetem meghívott előadó tanáraként megkezdtem a munkámat, azt kérték tőlem, hogy az első óráimon tisztázzam a nomadizmus fogalmát. Az ott kialakult sztereotípiák alapján ugyanis ezt úgy értelmezték ebben az országban, illetőleg a tudományos világ érintett köreiben, mint valamely, kizárólag a külterjes pásztorkodásra irányuló életformát, ami éppen ezért egyértelműen alacsonyabb rendű kulturális szintet képvisel, mint a megtelepedett földművelő népek. (…)
A nomádok kultúrája
A hallgatóknak — és a meglepően nagy számban belátogató tanároknak — elsoroltam és képeken bemutattam azokat az általam talált tárgyszerű bizonyítékokat, amelyek ennek ellenkezőjét igazolták.
Így a kínai Belső-mongóliai Autonóm Térség fővárosában, Hohhot központi múzeumában olyan ekepapucsokat, a fémekékre húzható védőborításokat tanulmányozhattam, amelyek megerősítették, hogy az ott élő lovas nomád népek elsősorban a hunok és ottmaradt utódaik, a xianbei (szienpi) népek ismerték és gyakorolták a földművelést is. Emellett szóltak a hatalmas gabonatároló agyagedényeik is.
Ugyanebben a múzeumban a hunok vasművességének jeleként olyan negatív öntőformákat találtam, amelyekkel fegyvereket és szerszámokat állítottak elő. A fegyver minden korban stratégiai árunak minősül, s nem képzelhető el, hogy azt szabad kereskedelem útján lehetett beszerezni más népektől.
Ezt igazolja, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori fémművességnek, az ide érkezett nomád népek által gyakorolt — a gyepvasércből előállított nyersvas öntésének és kovácsolásának — fegyverkészítésnek nyomaként számos honfoglalás kori őskohó maradványát tárták fel az utóbbi évtizedben Somogy megye területén.
Részben ugyanez a széles körű önellátó gazdálkodás köszön vissza azokon a Peking környéki proto-hun — elő-hun — temetőkben, ahol a férfi harcosokkal együtt eltemetett lovak szerszámaiból nem egyszerűen a nomád népek harci felszereléseire, hanem azok magas színvonalára is lehetett következtetni. Például a lovak irányításához használatos zabla egyes alkotórészeit úgy kovácsolták össze, hogy a karikák összeillesztésekor sem a kovácsolás, sem a hegesztés nem hagyott rajtuk semmiféle nyomot. Ez még manapság is megfejtetlen technikai rejtély maradt.
Színvonalas fegyverkovácstudásukra utalt az is, hogy nem egyszerűen homlokvédő páncéllapot készítettek a lovaiknak, hanem ezekre még esztétikus díszítő mintákat is domborítottak. (Zárójelben az örök tanulság: nem elég, ha valami praktikus, hanem az sem árt, ha mellékesen még gyönyörködtet is.) (…)
Gyapjúszövés, rovásírás
A hun háziipar bőrtermékei mellett értettek a gyapjú szövéséhez is. Ulaan Baatar történelmi múzeumában vizsgálhattam meg az ott kiállított első azonosított hun sírt, amelyet eredetileg Noion Uul nekropoliszában ástak ki. A gerendaboltozattal bélelt sírt még mintás szövésű gyapjútakaróval is beborították, ami a tartósan fagyott talajban hosszú évszázadokon keresztül megőrződött. Külön érdekessége, hogy a szőtt minta egy szarvast ábrázol, amelyre lecsap egy ragadozó madár (akár a mondabeli turulnak is nevezhetnénk).
Ha most a fentiekhez hozzászámítjuk még, hogy a természetben élő nomádoknak jól kellett érteniük az állatokhoz, az állatbetegségekhez, azok kezeléséhez, a vadászat ezerféle fortélyához, az időjárás várható alakulásához és még ezernyi egyébhez, így ismerniük kellett a gyógyhatású növényeket, akkor bizony joggal állapíthatjuk meg, hogy a lovas nomád őseink semmivel sem maradtak el a korabeli általános műveltségtől, a letelepedett földművelő népektől. Mellékesen: amikor az írás-olvasás tudománya még egyáltalában nem volt a lakosság közkincse, a nomádok jól ismert rovásírása eléggé széles körben használatos volt. Így a nalajhi és az orhoni rovásírásos sírfeliratok már hosszú összefüggő szövegeket örökítettek meg, amelyek értékes forrásanyagát jelentik az ősi mongol és a türk birodalom történetének.
Szégyenkezés helyett inkább a jogos büszkeségnek, a megalapozott nemzeti öntudatnak van tehát alapja, ha a keleti antik lovas nomád népekről, joggal feltételezhető őseinkről esik szó. Kulturális hagyatékuk kihagyhatatlan, megbecsült értékét jelenti a korabeli nagyvilág általános műveltségének. (…)
Ótörök szólásaink, népdalaink
Ha most egy nagy időugrással az egykori ősök mai utódait vesszük számba, a magyar nemzeti önbecsülés és azonosságtudat további értékei kerülhetnek elő.
Ahonnan az egykori legnagyobb lovas nomád népek útra keltek, a Belső-Ázsiában élő mai ötvenhat nemzetiségnek mintegy harmada sorolható a kínai nyelvészek osztályozása szerint az ótörök népek közé, akik egy részének őseivel — de most már Európa területén — bizonyítottan együtt éltek a magyarság ősei.
Ez most a nyelvi rokonság kérdésköréhez tartozik, de az említettek jelentős részénél tapasztaltunk olyan néprajzi, zenei és egyéb párhuzamosságokat, amelyek megerősítik, hogy a mi őseink és az övéik — valahol és valamikor, s nem szükségszerűen Belső-Ázsiában — mindenképpen együtt élhettek, egymástól sokat kaptak, és egymásnak sokat adtak.
Ez a magyarázata azoknak az emlékeknek, hagyományoknak, amelyek csak ott és csak nálunk, a Kárpát-medencében fordulnak elő. Ilyenek például a pentatonikus, gyakran kvintváltós népdalok, amelyeket minálunk elsősorban a Tisza mente és a Székelyföld őrzött meg, Belső-Ázsiában pedig a Gansu tartománybeli yugur falvak lakossága. Ugyanez vonatkozik számos szólásmondásunkra is: tűzről pattant, hamvába holt, lőttek már szegénynek, megütöd a bokád, hátrakötöm a sarkad, és sok más társuk idézi az egykori kapcsolatokat.
A nagy népvándorlás nyomai
Most ehhez még adjuk hozzá azt a tényt is, hogy az egykori nagy lovas nomád birodalmak, így a hunok, avarok, türkök és társaik, soha nem voltak homogén jellegűek, folyamatosan változott az összetételük. Időnként bővült az újabban legyőzött vagy önként csatlakozott népekkel, akik attól kezdve már hunnak, avarnak, türknek nevezték magukat. Ez a magyarázata annak, hogy például bizonyított hun sírokban miért találhatók eltérő etnikumú elhunytak. (Ahol egyértelműen mongol jellegű elhunyt nyugszik, sok régész szemében egyértelmű bizonyítéknak számít, hogy tehát a hunok mongol jellegűek voltak. Amikor aztán egy másik sírból egy kaukázusi vagy netán iráni típusú csontváz kerül elő, az éppoly megdönthetetlen bizonyítéknak számít, hogy tehát a hunok akkor kaukázusi vagy iráni jellegűek voltak. Egyik megállapítás sem zárja ki a másikat: mindegyik állítás igaz, miután a hun név és a hun birodalom gyűjtő jellegű, heterogén volt, amely időről időre többféle népet, eltérő etnikumokat foglalt magában.)
Szerencsénkre a nagy népvándorlás útvonala mentén az egykor útra keltek visszahagytak számos kisebb-nagyobb közösséget, a hun birodalom különböző népeinek maradványait, melyek utódainak többsége ma is él Kínában, elsősorban annak belső-ázsiai területén.
A kínai nyelvészek szerint (Ma Yin, 1994) a náluk élő ötvenhat nemzetiség közül az általuk altáji nyelvcsaládnak nevezett tömbhöz közelebbi-távolabbi rokonsággal gyanúsítható következők tartoznak:
— a türk (tujue) nyelvcsoporthoz: az uygur, a salar, az uzbek, a kazah, a tatár, a yugur (közülük a yaohuer ág), a tadzsik és a kirgiz
— a mongol nyelvcsoporthoz: a mongol, a tu, a donxiang, a daur, a bonan és a yugur (közülük az enger ág)
— a mandzsu-tunguz nyelvcsoporthoz: a mandzsu nyelvi ágból a mandzsu, a xibe/xibo és a hezhe; a tunguz nyelvi ágból az oroqen és az evenki.
A felsoroltak döntő többsége ma is egykori szálláshelyén, a nagy népvándorlás útvonala mentén lakik, közülük többen lefolyástalan magashegyvidéki fennsíkokon, elzárt völgyekben. Ezek a földrajzi körülmények meglehetősen kedveznek az ősi hagyományok, szokások és a tárgyi emlékek megmaradásának, s némelyikük lakótérségét ezért tekintik a kínai kutatók még ma is valóságos ,,élő néprajzi múzeumnak". Ez különösen illik az Észak-Dzsungária félreeső völgyeiben található hemu nemzetségre, amelyet gyakorlatilag a mi 2003. évi expedíciónk, a Magyar Keletkutatás Alapítvány kutatóútja fedezett fel.
Az ő nyelvi hovatartozásuk egyelőre még tisztázatlan, de nagy valószínűséggel a 2. századi mongol nyelvcsoporthoz sorolhatók. Eléggé bizonytalan szóbeli emlékeik, ismereteik szerint nagyon régen szakadtak le Tuváról (ahol manapság is sorra tárják fel a szkíta és a hun sírokat), ahol alapvetően egy mongoloid genetikai jellegű és mongol nyelvű nép lakik. Ugyanakkor az itt, a hemu faluban — sőt, magyarul talán írhatnánk Hemu falunak is, miután a kínai írásban köztudottan nem használnak megkülönböztető kis és nagy betűket — lakók már csak igen kevéssé értik a mongol nyelvet, s a nyelvjárásuk valójában már teljesen önálló nyelvnek tekinthető. (Ők elég jól megértették az én konyhaszintű halha-mongol kérdéseimet, de én gyakorlatilag semmit sem értettem az ő elhadart hemu nyelvű válaszaikból, már akkora az eltérés a mongol nyelven belül e kettő között.)
Az ujgurok büszkék a magyarokra
Igencsak lényeges kérdés, hogy ezeknek a népeknek a megőrzött emlékezete (,,a kollektív népi tudat") mit tud a magyarságról, egyáltalán az identitástudatukban van-e bármilyen szerepe és helye a magyarságnak.
A felsorolt nemzetségek közül, amelyek feltehetően besorolhatók a civilizációs rokonsági körbe, a legnépesebb, egyben a legiskolázottabb vélhetően az uygur (magyaros helyesírással: ujgur). Ők voltak azok, akiket Kőrösi Csoma Sándor is elsősorban fel kívánt keresni, s talán nem is sokat csalódott volna.
A rendkívül nagy távolság ellenére is mindenképpen meglepő, hogy a hatalmas Takla-Makán sivatag oázisaiban, városaiban is találkoztunk olyan ujgur lakosokkal — így az északi Ürümcsiben, a sivatag délnyugati szegletében meghúzódó Kashgarban és a keleti peremen lévő Ruoqiangban is —, akik tudtak a magyarokról, sőt, ennyi évszázad után még él emlékezetükben a népvándorlás ténye is. Amikor próbáltunk ennek az eredőjére rábukkanni, kiderült, hogy az iskoláikban rendszeresen esik szó a nyugatra vándorolt rokon népekről, akik között büszkén tartják számon a mai magyarságot is mint Európa egyetlen megmaradt, napkeletről jött egykori lovas nomád népét. Volt, aki azt is említette, hogy erről az iskolai tankönyveik is írnak, de erről nem sikerült megbízhatóan meggyőződnünk a hosszú nyári szünet miatt.
Az ő nemzeti identitástudatuk egyik eleme a rokon népekről, így a magyarságról is hallott, tanult vagy élőszóban örökölt és továbbadott ismeretük. Erre egyformán találtunk példát a városi, aztán a csekély lakosságú oázisokban egyformán, a tipikus ,,utca embere" kategóriától a tanult emberig többfelé. Amennyire ez megnövelte a helyszínen a magyar nemzeti büszkeségünket, ugyanannyira okozott szégyenérzetet is. Ugyan mit is tudunk mi a messze távolban élő, feltételezhető rokon népeinkről, akik lám, milyen meglepő tájékozottsággal emlékeztek meg rólunk.
Azt hiszem, ez kétirányú kötelezettségünket jelöli meg: egyrészt ugyancsak kívánatos lenne, hogy a magyarság eredete, gyanítható rokon népeink ismerete ne csupán néhány szobatudós szakmai rigolyája legyen, hanem sokkal általánosabb műveltségi ismeretanyag, mint identitástudatunk nélkülözhetetlen eleme.
Másrészt kívánatos lenne tudományos megalapozottsággal, komolyabb szakmai felkészültséggel végezni a magyar eredetkutatásokat — a népvándorlás egész útvonala mentén Belső-Ázsiában, Kazahsztánban, a Turáni-alföldön, a Kaukázus előterében — mindenhol, ahol olyan adatokra, anyagokra találhatunk, amelyek erősíthetik magyarságtudatunkat. Ez ugyanakkor gyakorlati jelentőségű is lehet, hiszen a jövőbeli szorosabb tudományos és gazdasági kapcsolatoknak a lehetséges és kiemelkedő fontosságú alapját jelenthetik.
Több nép azonos gyökerű, közös nemzettudata hatványozott erőt jelenthet a jelenkori, egyre élesebb és eltorzultabb nemzetközi világban.
