Vajon miért éppen a szüntelenül elvont fejtegetésekbe, töprengésekbe merülő Gorkij-hősök s az ő naiv elképzeléseik keltik fel a mai nézők érdeklődését?"
Jómagam több rossz, nézhetetlen, ásatag és unalmas Éjjeli menedékhely után — mégiscsak ez Gorkij legjobb drámája — 1975-ben a bukaresti Bulandra Színházban láthattam az országból hamarosan elüldözött Liviu Ciulei rendezésében — nagy formában volt akkoriban, a Leonce és Léna, az Első Erzsébet telt házak előtt ment évekig — egy olyan előadást, amely hirtelen megmutatta, hogy a darab él. Megtartva az alapvetően elveszejtő, mélakóros hangulatot, Ciulei kissé felgyorsította a Gorkij-darabot. Motoros szóval, felpörgette. Pontosan ez nem történik meg Zakariás Zalán A nap fiai című előadásában, a rendező sajnálatosan mindent a szövegre és a színészekre bíz, minuciózus aprólékossággal dolgozza ugyan ki a jeleneteket (néhány színész felejthetetlenül él is vele, valósággal tobzódnak szerepeik adta, nem mindennapi lehetőségeikben, vagy mintaszerűen ,,hozzák" a figurákat), a lassúság azonban végzetesen visszaüt, széttördeli a spektákulumot, s így az eredendő jelkép: a külvilág forrongása (ne feledjük, Gorkij a darabot az 1905-ös, vérbe fojtott megmozdulások után írta, amikor rö-vid időre ő is börtönbe került, mintegy fenntartva az orosz irodalom nyomasztó hagyományait — Dosztojevszkij is ült a Péter-Pál erődben… és mások is, hadd ne soroljuk…) nem nőhet hatalmas, rémületes felhőként, árnyként a nemesi polgári, magánéleti válságokban szenvedő és szenvelgő család fölé, noha mindvégig nyomasztóan érezni jelenlétét… Az istenadta ,,népet" képviselő mellékalakok közül a Mátray László alakította Jegor lakatos düheiben, őrjöngéseiben, visszafojtott, de robbanó indulataiban a színpadon is tetten érhető — mintegy hitelesítve az idegbeteg Liza rémálmait és látomásait, amelyeket oly bámulatos átéléssel közvetít Szalma Hajnalka, és amelyek, ma már tudjuk, nem voltak puszta, szeszélyes képzelgések, egy úri kisasszony rémlátomásai. Igazolta őket az idő, és a gorkiji szalonokat, nyaralókat, kispolgárokat valósággal elsöpörte a vad és kegyetlen történelem. Ha ugyan túlélték a világégést és az elhúzódó forradalmakat, nagyon is elképzelhető, hogy koholt vádak alapján kerültek a lágerekbe, számokká változva a végtelen forradalmi menetoszlop rabszolgameneteiben.
Ez az előérzet munkál a dráma hátterében, a nép visszafojtott, de bármikor vulkánként kitörő indulatai, a kispolgári rendet felváltó káosz rémálma. Liza és Jegor a szereplők közül a két véglet, két egymást tükröző tükör. Az idegbeteg Liza, aki már szemtanúja volt utcai vérengzéseknek, amikor elszabadultak a féktelen indulatok Jegor dühkitöréseiben, előre látja sorsát. A sorsukat. A szocialista-realista felfogás szerint — láthattam néhány rémületes előadásban A nap fiait, felejthetetlenben még nem — épp a népet jelképező szereplők visszafojtott indulataiban vagy torz vágyaiban fejeződik ki Gorkij igazsága, aki megsejtette (nem, ő, a szocialista realizmus vátesze előre látta!), hogy ez a nyaraló, kispolgári, képzelgő, magánéleti posványba merülő úri világ halálra van ítélve, s csak idő kérdése, mikor tűnnek el a történelem süllyesztőjében, amely szent Oroszországban mindig is a halálraítéltek által saját kezűleg megásott gödör vagy tömegsír volt... Nem biztos azonban, hogy a szocialista-realista s A nap fiai világát végletesen és végzetesen leegyszerűsítő, sematikus magyarázat ma is érvényes, vagy valaha is érvényes volt (?!). A világ változik, és változnak a művek üzenetei is. Zakariás Zalán irigylésre méltó bátorsággal megpróbálta csehovi mintára felfejteni a magánéleti válságaikban vagy rögeszméikben fuldokló hősei életét, de úgy, hogy érzékeltethesse, Liza lázálmai nem csupán ,,ideges" képzelgések, bármikor valósággá változhatnak, a káosz már az ilyen-amolyan szalonok ajtaján dörömböl, s miközben a reménytelen szerelmek egymásra montírozódnak, a mélyben már készül valami, hallatszik a dübörgés, amellyel a rendező fülsértő csikorgásokkal megspékelve alá is festi előadását, s ilyen értelemben a homlokukon lámpásokkal megjelenő, díszleteket átrendező munkások is e rémületes, de elkerülhetetlen káosz előhírnökei, noha egyfolytában rendeznek, rendezkednek… Nem hinném viszont, hogy az előadás minden szempontból ,,készen" lenne, talán a végzetes lassúságon is lehetne még változtatni, a kiváló színészi játékot ez csak erősíthetné. S így talán Jelena (Pál-Ferenczi Gyöngyi) talányos arca még emblematikusabban fejezhetné ki ennek a pusztulásra ítélt világnak a diszkrét báját. És Szakács László ingerkedő robbanékonysága és szarkasztikus dühe — akár nemrég, az Ilja próféta esetében — magával ragadhatná az egész félálomban szenvelgő orosz szalont…
A kérdésre, hogy Gorkijt (Puskinnal, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal együtt) ki kellett volna-e dobni a jelenkor gőzhajójából, ahogy futurista korszakában Majakovszkij javasolta, aki, akárcsak nálunk Ady, az új világ új dalainak ígéretével robbant be az orosz irodalomba, meg is adhatjuk a választ. Nem kellett volna, ahogyan a többieket sem, akik népszerűbbek s aktuálisabbak, mint valaha… A világ ugyanis, egy másik költő szavaival, nem előre halad, hanem hátulról épül…
