Varnus Xavér elbűvölte Sepsiszentgyörgyöt. A világhírű orgonaművész nagyon magasra helyezte a mércét a városnapok nyitókoncertjén mutatott produkciójával, amely egyszerre volt orgonamuzsika, illetve zenetörténelmi, -elméleti és -filozófiai előadás. És közben egy kicsit arra is lehetőséget kaptunk, hogy megismerhessük Varnus Xavért, az embert.
— A klasszikus zene egyetlen esélye, hogy bebizonyítsuk: nem kizárólag frakkos, csokornyakkendős, kis- és nagyestélyis, mereven komoly emberek zártkörű szertartása. Sajnálom azokat a kollégákat, akik sértődötten zárkóznak be a várukba, s onnan nézik szörnyülködve, hogy az emberek többségének fogalma sincs, mi is az a cisz-moll. De hát mit várnak el tőlük? Hogy megmásszák a falakat, s úgy hódítsák meg az akkordokat? Nem, szélesre kell tárni a kapukat, és én erre törekszem — állítja a művész, aki szerint Európa egyik legjobb orgonájával találkozik a Sepsiszentgyörgyre látogató zenész.
— Ön 1981-ben elhagyta Magyarországot. Miért?
— Semmiféle politikai indítékot nem érdemes keresni mögötte. Lehetőségem adódott, hogy a Notre-Dame orgonistájánál, Pierre Cochereau-nál tanuljak. Alig 17 évesen felültem a vonatra, és a vécéajtó mögé bújva egy semmit sem érő piros útlevéllel átjutottam a magyar—osztrák határon. Aztán Párizsban három hónapon át kértem a magyar nagykövetségtől a kint tartózkodásom hivatalosítását, míg több rutinszerű visszautasítás után egyszer csak megkaptam. Mint jóval később kiderült, a francia kultuszminiszter hozta szóba Aczél György előtt egy beszélgetésen, hogy na, mit szól ahhoz a tehetséges magyar gyerekhez a Notre-Dame-ban. Az akkori legmagasabb magyar kultúrhatalmasságnak persze fogalma sem volt rólam, de valamelyik titkárnőjével utánam nézetett, s utasításba adta, hogy a kölyök kapjon útlevelet, mert esze ágában sincs politikai pártot alapítani, egyszerűen csak orgonálni akar.
— A magyarországi rendszerváltás ígérete csábította vissza második hazájából, Kanadából?
— Lényegében igen, de nagyrészt véletlenül. Iszonyú hőség volt Montrealban ’89 nyarán, nem tudtam aludni, ezért egy éjjelen beleültem egy kád hideg vízbe. Reggel 40 fokos lázzal, tüdőgyulladással ébredtem, így kénytelen voltam néhány napig otthon, ágyban maradni. Mit tehettem, tévét néztem, és láttam, amint Szűrös Mátyás bejelenti: megszületett a Magyar Köztársaság. Persze a lapokból már tudtam, hogy változások zajlanak odahaza, de ez volt az a löket, aminek hatására hazaindultam.
— Sokan értetlenül álltak, hogy nem volt hajlandó előzetes műsort küldeni a sepsiszentgyörgyi koncertje előtt. Hasonlóan titokzatos valamennyi fellépése előtt?
— Többnyire, de nem azért, mert így kívánok érdekesebbnek tűnni. Míg ugyanis a zongora többnyire mindenütt zongora, az orgonák jószerint országhatáronként változnak. Ezen a remek sepsiszentgyörgyin például annyi kapcsoló van, hogy első látásra azt gondolná az ember, a város világítását irányítják onnan. Persze mindegyik csavarónak megvan a maga funkciója. Ebből az állapotból kiindulva most már évek óta úgy alakítom, hogy minden évad előtt legyen egy 55—60 darabból álló repertoárom, akárcsak nagy elődömnek, Liszt Ferencnek. Tehát — hacsak nem tartanak pisztolyt a fejemhez — nem adok le előzetes programot, hanem a hangszerrel való előzetes barátkozást követően döntöm el, melyik lesz az a két-három mű, amellyel kezdek, a folytatást mindig menet közben alakítom.
— Nincsenek úgynevezett kabalaművei?
— De vannak, akárcsak bármelyik művésznek. Úgy tartom, hogy a barokk zenét vagy Chopint egészen könnyen el lehet rontani, ha valaki nem hordozza a fejében azt a kort, amelyben ezek a művek születtek. A teremtés számomra viszont Johann Sebastian Bachhal kezdődik, ezért az ő művei közül biztosan belekerülnek a repertoárba. A szentgyörgyi orgonán pedig kimondottan szépen szólt Bach, a hangoknak élük volt, nem egy úszó, romantikus hangzást hallhattak a jelenlévők. Amit viszont kimondottan ironikusnak érzek, hogy az ember Sepsiszentgyörgy felé jövet elhalad több középkori vagy még régebbi templom mellett, aztán itt egy modern, új templomban játszhat. De nem baj, legalább ez is azt bizonyítja, hogy a 21. századot Bach éppúgy ,,el tudja foglalni", mint a korábbi századokat.
— De képes-e elfoglalni, megragadni az orgona, ez a hatalmas, robusztus hangszer egy gyerek képzeletét is?
— Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy a gyereken semmi sem múlik. A budapesti Művészetek Palotájában immár több éve zajlik egy program, amelynek keretében minden alkalommal ki kell állnunk az igazság próbáját. Az épület különböző rejtelmeinek megtekintése után ugyanis orgonamuzsikában is részesítjük őket, s látni kellene, ahogyan opálosra válnak a tekintetek, amint öt emelet magasságából rájuk zúdul az orgona hangja. Ezek után úgy megy haza a gyerek, hogy képes vértanúhalált halni az iskolában mondjuk a mozarti zene ,,szalonképességének" oltárán. De azért is érdekli őket módfelett, mert az orgona a 16—17. században a legnagyobb szárazföldi szerkezet volt, ami ma is imponálóan hat egy gyerek képzeletére, főleg hogy időközben már számítógép is van benne.
— Ha a gyerekek még „menthetők" is, mi lesz a végzetesen elrontott felnőttekkel?
— Nem látom teljesen borúsnak a képet. Kétségtelen, van egy kétmilliós, a művészetek számára menthetetlen réteg Magyarországon, de legalább annyian vannak, akiket csendes, szívós munkával még vissza lehet hozni a süllyesztőből. Ahhoz azonban nekünk, zenészeknek le kell szállnunk az elefántcsonttoronyból. Egy nagyon frakkos-nagyestélyis koncert előtt mondtam a közönségnek a Művészetek Palotájában: remek dolog, hogy most ennyien itt vagyunk, de az egész akkor ér valamit, ha ezt a zenét, az általunk vallott értékeket képesek leszünk átvinni az utca túlsó oldalára is.
