Mindnyájunkban valahol mélyen ott rejtőzik az örök gyerek, aki képes néha rácsodálkozni a világ titkaira, hinni a csodákban, örülni az apróságnak is. Olyanok is akadnak azonban, akik valamilyen okból kifolyólag képtelenek túllépni a gyerekkor küszöbén.
A szellemileg visszamaradtak mindig a gyerekkor értelmi-érzelmi beállítottságában élnek, állandó törődést igényelnek, és nehezen vagy egyáltalán nem tudják a valóságot megkülönböztetni a képzelet világától. Csak úgy lehet őket szeretetteljesen elfogadni és kezelni, mint egy kisgyereket. Ha úgy közeledünk az ilyen, akár már felnőtt korú emberhez, mint egy gyerekhez, ugyanolyan szeretettel és rajongással viszonozza. Mintha a természet fukarságát a szellemiek terén az érzelmek, de különösen a szeretet, ragaszkodás felfokozásával pótolná. Eszembe jut Lenkus a maga hetvenegynéhány esztendejével, aki gyerekkori agyhártyagyulladás következtében a hároméves gyerek szintjén maradt egész életére. Amikor meglátott, mindig rajongva mosolygott, a nevemet ismételte, és kedvtelve simogatta meg rajtam a piros ruhát. Lehetetlen volt nem szeretettel viszonozni ezt a közeledést. Ha rossz napja volt, felbosszantották, akkor is úgy reagált, mint egy gyerek, József Attila szavait idézve: ,,Ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra." A vele járó gond mellett a maga esendőségében mindig eszébe juttatta mindenkinek, hogy elsősorban emberek vagyunk.
Vannak álruhába öltözött gyerekek is, akik annyira gyámoltalannak érzik magukat egyedül, hogy mindig lelki támaszra szorulnak, érzelmileg nagyon labilisak, és képtelenek eltűrni a világ könyörtelenségét, a mindig megfelelést.
Míg a legtöbben fokozatosan nőjük ki gyerekkori ábrándjainkat, mint kis ruháinkat, ők nem akarnak elszakadni ettől az álomvilágtól. Sokan közülük időről időre idegszanatóriumban pihenik ki bántódásaikat. Van, aki egy gyerekkori traumát nem tud feldolgozni, van, aki nem tudja elviselni hosszú távon a világ, a társadalmi élet megpróbáltatásait. Mivel nincs erejük harcolni, a gyerekkor állapotába menekülnek vissza.
Sajnos, velük nem olyan könyörületes a társadalom, mint az előbbi csoport tagjaival, hiszen ők kifelé átlagos felnőttet mintáznak, csak lelkileg — néha szellemileg is — kapcsolnak ki, túlreagálják, tragédiaként élik meg az eseményeket, és nem tudnak szabadulni ettől az állapottól.
Rajtuk is sokat segít a szeretettel való közeledés, és annak az embernek a bölcs belátása, aki tudja, hogy ő is, bár sokszor küszködve, de átjutott a túlsó oldalra.
