A szatmáriak kivételével minden hazai magyar bábtagozat eljött, még egy magyarországi társulat is, így igazán színes, sokféle játéknak tapsolhattak a nézők, és az idén nem voltak helyhiány miatt kívül rekedt óvodások: valamelyik terembe mindenkinek sikerült bejutnia. A II. erdélyi magyar bábostalálkozó szervezője, Nagy Kopeczky Kálmán, a Tamási Áron Színház Cimborák bábtagozatának társulatvezetője mégsem elégedett.

— Számadattal kezdem, mert ez sokat megmagyaráz: a városnapi költségvetés alig négy százaléka jutott erre a seregszemlére, a városi tanács kulturális bizottsága egyetlen lejjel sem járult hozzá, és bár a megyei tanács nyújtott némi támogatást, nem tudtunk volna összegyűlni, ha a kollégák nem mondanak le a gázsijukról. Ingyen és bérmentve játszottak, részben saját költségen utaztak, telefonáltak, szerveztek, még a zalaegerszegiek is, ahol erdélyi származású az igazgató, és többször rendeztem, innen a kapcsolat. Ez az egyetlen szakmai fórum, ahol saját ügyeinkről, gondjainkról beszélhetünk, és mivel a sepsiszentgyörgyi az egyedüli, tömbmagyarságban működő csapat, a városban pedig adottak a megfelelő feltételek (termek, technika, emberek), kötelességemnek éreztem felvállalni a házigazdai szerepet. Kétséges azonban, hogy jövőre ezt ugyanígy meg lehet-e csinálni — vagy lemondunk róla, vagy különválasztjuk a városnapoktól.

— A célközönség mindezt nem érezte, sőt, nagyon jól szórakozott. Hol tart ma a bábosszakma?

— Idén próbáltuk kicsit tágabbra nyitni az ajtót, ezért volt három felnőtteknek szánt előadás, gyermekdalos műsor és koncert is a találkozó keretében. Tavalyhoz képest hárommal több társulat hozta el egy-egy előadását — Kolozsvárról és Marosvásárhelyről két-két csapat, eljöttek a temesváriak, nagyváradiak, a kolozsvári és marosvásárhelyi színházművészeti egyetemek hallgatói, mesterfokozatra pályázó végzősei, csak a szatmáriak hiányoztak. Ki-ki azt hozta el, ami a kocsiba befért, többnyire új, de nem feltétlenül a legjobb produkciókat. Jó lenne mindent látni, átbeszélni, megmutatni, de csak ennyire van lehetőség. Magyarországon is vannak hasonló találkozók, oda is eljárogatunk, és úgy látom, hogy az összmagyar kultúrában a helyünkön vagyunk: sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk a többieknél, habár kevesen vagyunk. Itt, Erdélyben együtt dolgoznak fiatalok és valamikori alapítók, de még ez a kis létszámú szakma is többféle gonddal küzd. Legtöbben az önállóság hiányával — Nagyváradon, Kolozsváron és Marosvásárhelyen ugyan külön bábszínház működik, de ezeknek csak tagozata a magyar társulat, bár ott a legtöbb szakember, olyan tizenöt fő. Szatmáron, Temesváron, Sepsiszentgyörgyön a helyi magyar színházak tagozataként működnek a bábosok öt-hat fős csapatban — nálunk összesen három művész és még három ember működteti az egészet, mintegy húsz munkakört ellátva a sofőrtől a jegyeladóig; szervező, kellékes, ügyelő és minden egyéb szerepben teljesítenünk kell, és ha egyvalaki megbetegedik, leállunk. Így nem csoda, hogy évente két bemutatóra futja, idén sem készültünk el időre Benedek Elek Sómeséjével. Alkalmazkodnunk kell a magyar és a román színház programjához is. Mégsem nekünk a legnehezebb, hanem azoknak a két-három fős, többnyire családi vagy baráti magántársulatoknak, amelyeknek naponta meg kell küzdeniük a fennmaradásért. A pénz természetesen mindenütt gond.

— A külső világ nem az? A tévé és a számítógép nem lopta el a gyermekeket a bábszínháztól?

— Ha számokban nézem, tavalyhoz képest egyharmadra csökkent a fizető vendégünk, de csak azért, mert a legtöbbször ingyenes volt a belépés. A közönség azonban nem csökkent, sőt: idén közel 1800 nézőnk volt. Amit ugyanis egy bábjáték során átél egy gyermek, azt semmiféle tévéműsor vagy számítógépes játék nem tudja helyettesíteni: a főhőssel való azonosulás ugyanis a bábszínházban érzelmi síkon hat, és aki ilyen helyzeteket átélt, átérzett zsenge korban, az később felnőttként is kezelni tudja a nehézségeket, képes megoldást találni, bár nem tudatosítja magában, hogy ezt egy valamikori előadásnak köszönheti. De így van, és ezért hiszem, hogy ez a szakma és ez a találkozó sokat ér, és bizonyosan többet érdemel.