Egyes források szerint Beethoven 1810. április 27-én fejezte be a-moll bagatelljének romantikus dallamát, de mivel az eredeti kézirat elveszett, a zenetörténészek egy része kétségbe vonta nemcsak azt, hogy kinek is szólt az ajánlás, hanem a behízelgő melódia szerzőjének személyét is. A milánói Luca Chiantore a Beethoven halála (1827) után született német kutatóra, Ludwig Nohlra (1831) támaszkodva vonta kétségbe, hogy a darab Beethoven kompozíciója lenne. Nohl szerint ugyanis egy korabeli, a baráti társaságokban kedvelt dallam köszön vissza a Für Elisében. Hiteles kézirat hiányában többen azt vallják, hogy a Für Elise valójában inkább Für Therese lehetett, és Beethoven titokzatos ideáljának, Therese Malfattinak szólt. Klaus Martin Kopitz német zenetudós azonban kimutatta, hogy az ajánlás bizonyosan a Bécsben élő Elisabeth Röckel (valójában anyakönyvében az Eva Maria keresztnév áll) szopránnak szólt. Beethoven az énekesnővel Bécsben ismerkedett meg, amikor 1807-ben bátyja, Joseph August Röckel tenor Florestan szerepét játszotta a Fidelióban. Elisabeth 1813-ban férjhez ment Johann Nepomuk Hummel zeneszerzőhöz, azonban 1808 és 1810 táján, tehát a bagatell keletkezése idején Beethovennel igen közel álltak egymáshoz. Röckel asszony 1827-ben, nem sokkal a zeneszerző halála előtt megkapta annak egy hajtincsét és egyik utolsó pennáját — ezek ma a bonni Beethoven-házban láthatók.

A rövid zongoradarab hihetetlen népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy már a kezdő fokon zongorázni tanulók számára sem jelent nagy kihívást, és ilyen módon csaknem valamennyi közkézen forgó zongorapedagógiai gyűjteményben helyet kapott. A sors iróniája, hogy a Für Elise népszerűsége nem Beethoven életében teljesedett ki, a jogdíjak megszüntették volna anyagi gondjait.

,,A mű előadásának technikai problémamentessége a hangversenyző művészeket kevéssé vonzza. Csak a legnagyobbak nem találják méltatlannak a Für Elise megszólaltatását: Dohnányi Ernő felejthetetlen ráadásszáma volt" — írta a Für Eliséről Pándi Marianne zenetörténész.