Az Olt-hídi Lengyel-tó
Aki nem akar vagy nem tud halat fogni, annak is jólesik végigsétálni Sepsiszentgyörgyön az Olt-híd melletti Lengyel-tó kőlapokkal fedett, ülőalkalmatosságokkal körbebútorozott, este hangulatvilágítással romantikussá varázsolt, hatalmas szomorúfüzeken és egyéb Olt melletti, tó menti fasorok galériáján a tekintetet megpihentetni.
A tavat hosszú távon Lengyel József a városi tanácstól bérli. Vizének frissítésére és a halak számára nélkülözhetetlen oxigénnel való dúsítására nagy kapacitású szivattyút üzemeltet. A tóban hemzsegnek a telepített és a természetes szaporulatból származó halak: ponty, ezüstkárász, csuka, süllő, a túltelepítés révén húszlejes napijegyért szinte biztos a fogás.
A tó és környéke példásan ápolt és tiszta. A halőrök tiszte a tó és környékének rendben tartása. Csupán a Brassói út felőli magas terasz felső fertályában dobálják szét a civilizálatlan átutazók és helybeli gyalogosok a pillepalackokat, nejlonzacskókat, sörösdobozokat, a csokis sztaniolpapírt.
A tavas oázis fölött, a teraszon a szép természeti környezetből két dolog rí ki: az Olt-híd melletti üzemanyagtöltő állomás hatalmas ronda támfala és a tó közepére épített, eredetileg romantikus függőhíddal megközelíthető egykori Cukrászda-sziget, amely, ha tulajdonosa rendbe tetetné, a város egyik legkellemesebb pihenőhelye lehetne. Gyanítom, hogy a hazai gyorstalpalásos privatizáció egyik relikviájáról lehet szó, amelynek gazdája, valószínű, nem tud anyagiakat áldozni a rendberakására és üzemeltetésére, de nem is értékesíti olyan tulajdonos vagy bérlő számára, aki ezt vállalná, és egykori információim szerint akkora árat kérne a szigetért, amelyet az új tulajdonos nem tud kifizetni.
Sepsiszentgyörgyön nem egy hasonló sorsra juttatott épület rondítja a városképet. Elegendő, ha a postaépületre gondolunk, amelynek sorsa, végre, eldőlni látszik. Jó irányba. A Bodok Szálló és a zöldségpiac egykori saroküzlete a másik két negatív példa. A városi tanácsnak a tiszte, hogy esetről esetre a megyeszékhely eme szégyenpontjainak rehabilitációjára törvényes megoldást keressen, ahogyan ezt néhány itt nem említett épület esetében megtette.
A Lengyel-tó Cukrászda-szigeti létesítményei szétrohadásának egyetlen előnye: felelőtlen fogyasztók nem szennyezik a tavat.
Lengyel József vállalkozó és országosan ismert haltenyésztő érdeme, hogy a köztudatban saját nevén rögzült tavat jelentős összegű beruházással kikaparta abból a fertőből és koszból, amely a teljesen degradálódott egykori csónakázó tó helyén kialakult volt. Tevékenysége példa arra, hogy a környezetünkben teljesen lepusztult területeket, ezeknek hasznos funkciót keresve és találva, a közösség számára széppé és hasznossá lehet varázsolni.
Gémvári halastavak
Kari Csaba (képünkön), mesterségére nézvést gépkocsivezető, később hosszú távú fuvarozó, az évekkel ezelőtt jól jövedelmező nemzetközi fuvarozásból származó nyereségét beforgatta az egykori Gémvári tavak hosszú távú bérlésével — 20 + 10 év — használatba vett terület kiépítésére. Az árvizek okozta eróziótól szétszaggatott, szemétteleppé degradálódott területen ezelőtt hat évvel újraépítette a víz nélkül maradt halastavakat. Ezzel a Sugásfürdő felé vezető út e térségében, az egykori Gémvára helyén ő is oázisteremtőnek bizonyult, a Gémvára sziklaormának ostoba elpusztítása után kikotort völgyfenék helyén tönkrement tavakat újraépítette.
Saját keze munkájával korszerű, a tájba illő építményekkel — szalonnasütő, fedett ebédlőhely stb. —, haltelepítéssel, horgászstégek, ezeken esővédő kabinok kiépítésével kellemes kirándulóhelyet hozott létre. Évtizeddel ezelőtt ez a völgy még a város szégyene volt. Mára a környezetvédők, a fiatalok példamutató tevékenységének eredményeképpen a Sugás felé nyíló Debren völgye tiszta és üde szépségű, elsősorban a város lakosságának mintegy kárpótlása a tájesztétikai barbarizmus miatt, amely a Gémvárának sziklaormát elpusztította.
Paradicsomot álmodtak
Kívülről az arra járónak az a benyomása, hogy itt, az egykori szemétvölgy helyén vállalkozó természetű emberek paradicsomi állapotokat teremtettek.
Kari Csaba területbérlővel szóba elegyedve érti meg az ember, hogy a vállalkozó miért kedvtelen, lemondó, ami az arcára van írva, mozdulataiban is moccan.
Ottlétünk alkalmával egyetlen horgász- vagy kirándulóvendége sem volt. A tavak körül a fűnyírást a juhok végezték el. A napi 35 lejnyi összegért szép horgászzsákmánnyal lehet innen hazatérni. Fogtak már hat kilogramm feletti harcsát, kapitális csukákat, kárászt és pontyot. A horgász naponta háromkilónyi kifogott halat vagy egyetlen, ennél nagyobb példányt foghat ki. Ha az egész napot nem tudja kitölteni, másnap, munkaidő előtt vagy után visszamehet.
A tavak bérlőjének újabban a városi tanácsnak fizetett évi bérlet mellett a területi adót is kell fizetnie. A szállítóvállalkozása is befuccsolt, az általános gazdasági visszaesés, a magas üzemanyagárak, a megrendelések beszűkülése tönkretette.
Saját munkájának értékét figyelmen kívül hagyva legalább tízezer eurónyi az összeg, amit ide beruházott. Ha nem maga, hanem mással építteti, kotortatja ki a tómedreket, az érték ennek a summának a többszöröse.
Az építményeken látni, hogy Kari Csaba gépkocsivezetőként világot járt ember: tájba illőek, az uralkodó épületanyag a fa. Relikviaként őrzött meg egy hatalmas cserefát, amelynek árnyékába kívánkozik az arra járó ember.
A vállalkozás mégis pang, a tavak környéke néptelen.
A bérlőnek azon kell töprengenie, hogy meddig bírja a tavak fenntartását? Mindannyiunk kárára és szomorúságára be kell-e dobnia a gyeplőt?
Hogy mi a megoldás?
Magam is horgász voltam/vagyok. És gyakorló természetjáró. Talán észre kellene vennünk, hogy környezetkímélő, környezethasznosító álmaink egyik megvalósítója itt, a szemünk láttára megy tönkre. Pedig az ő vállalkozása is székelyföldi termék, ,,siculicum". Ez is védelemre, támogatásra, megőrzésre szorul.
Én azért hinni merem, hogy a tavasz jöttével kilábalunk ebből a gazdasági nyavalyából, s a Gémvári tavak és környékük a horgászok, kirándulók, a víkendezők jókedvétől lesz hangos.
